1918 őszén, a front összeomlása után a kaposvári 44. gyalogezred Olaszországban harcoló egységeinek jelentős része szervezett kötelékben, teljes felszereléssel érkezett meg Kaposvárra. Az Osztrák–Magyar Monarchia széthullásával maga az ezred is megszűnt. De nem szűnt meg az ezred legendája, és nem halványodott el a volt 44-esek közti bajtársi érzés, nem múlt el összetartozásuk tudata.
Abban, hogy a Kaposvári Városi Tanács Végrehajtó Bizottsága 1973 szeptemberében Dési Huber István közre keresztelte át a korábbi Pázmány Péter közt, vélhetően szerepet játszott, hogy a „proletár festő” Dési Huber neve – bár a művész pályája szintén nem kapcsolódott sem Kaposvárhoz, sem Somogyhoz – a döntéshozók szerint jobban illett a „szocializmust építő” megyeszékhelyhez, mint a jezsuita szerzetesből lett esztergomi érseké. (A Pázmány Péter utca azonban megtarthatta a nevét.)
1958. június 16-án nagyon erős lélek kellett hozzá, hogy valaki remélhesse: belátható időn belül szobra lesz Nagy Imrének Kaposváron. Ezen a hajnalon történt, hogy a budapesti Gyűjtőfogház udvarán felakasztották, majd földbe kaparták a somogyi megyeszékhely szülöttjét, a hatvankét éves miniszterelnököt, „azzal a nyilvánvaló szándékkal”, hogy nyom nélkül tüntessék el az egész 1956-os forradalmat. Nagy Imre nevét jóformán megemlíteni se volt szabad évtizedekig, negatív jelzők nélkül pedig biztosan nem.
Magyar földön 2011-ben emlékeztek meg arról, hogy 150 évvel azelőtt született Rippl-Rónai József festőművész. Mind szülővárosában, a somogyi megyeszékhelyen, mind Budapesten (a Szépművészeti Múzeumban és a Magyar Nemzeti Galériában) kiállítások nyíltak; az újjáépített kaposvári Együd Árpád művelődési központban rendezett emléktárlatot novemberben már a tízezredik látogató tekintette meg.
Unokája, Pálffy István igazi államférfinak nevezte a kaposvári ünnepségen. Arra is felhívta a figyelmet, hogy az általa képviselt értékek – a becsület, az önfeláldozás, s hogy mindig a haza érdekét tette az első helyre – ma éppúgy követendők. Mindez 2010. május 29-én hangzott el a Gróf Apponyi Albert utcában, amikor felavatták a közterületnek nevet adó magyar arisztokrata emléktábláját.
A kaposváriaknak aligha kell hosszasan bizonygatni, hogy ami a helyi cukorgyárral van kapcsolatban, az színtiszta várostörténet. A legendás üzem – jelenleg az ország egyetlen működő cukorgyára – valósággal Kaposvár szimbólumává vált.
Tulajdonképpen ez a történet is a vasúti közlekedés fejlesztésével kezdődött, hiszen az Esterházy-uradalom adottságai mellett nem kis részben a szállítási lehetőségek miatt települt a városba a sokáig legnagyobb kaposvári üzem, a cukorgyár. A Magyar Általános Hitelbank 1890 nyarán vette bérbe a 23 ezer hektáros kaposvári nagybirtokot. A bank részvénytársaságot alapított, a Mezőgazdasági Ipar Rt.-t (a MIR-t), amely hamarosan megvásárolta a Hársfa, a Fő, a Pécsi utca és a vasút által határolt területet, ahol 1893 őszén belefogott cukorgyárának felépítésébe. (A bérletet többféleképpen is nevezték a kortársak. A MIR részvényei a tőzsdén Georgia néven szerepeltek, de a kaposváriak általában úgy emlegették őket – a háttérben álló Hitelbankra célozva –, hogy a „bankosok”.)
Igazán méltó helyre került a két tárkányi fafaragó alkotása, hiszen a kiváló természetfilmes, az életből tragikusan-váratlanul-önkéntesen távozó Rockenbauer Pál (1933–1987) emlékoszlopát az általa oly nagyon szeretett és értett természet öleli körül abban a vadregényes kaposvári parkerdőben, ahol maga is megfordult második nagy országjáró sorozatának forgatásakor. A legendás „Roki” és csapata a nagy sikerű Másfél millió lépés Magyarországon című tévéprodukció után újabb egymilliót lépett, hogy ezúttal a Nyugat- és a Dél-Dunántúl természeti meg kulturális értékeit mutassa be a kortársaknak – és nem utolsósorban az utókornak. Maga a túra 1986. nyár végétől ősz közepéig tartott. Ezután még bő egy évig járta Rockenbauer Pál ennek világnak kanyargó, poros és olykor céltalan ösvényeit. Ha nem hal meg 1987 késő novemberében, néhány nap múlva újra Somogy megyébe vezet az útja; december 1-jén ugyanis Darányban találkozott volna az olvasóival.
Rendkívüli idők rendkívüli emberekkel ismertetnek meg bennünket. Minden bizonnyal ilyen ember volt Heppes Aladár (1904–1988) alezredes is, a kiváló második világháborús vadászpilóta, akinek a pályája a harmincas évek elején Kaposvárra vezetett. A fiatal katona mint a kaposvári 3. Légifényképező Alcsoport (közelfelderítő század) első tisztje több éven át szolgált a városban és környékén. Abban az Eszterházy utcai (a mai Bajcsy-Zsilinszky utcában levő) házban lakott – a 19-es szám alatt –, ahol az emléktábláját, Gschwindt András alkotását elhelyezték. Az avatóünnepségre egy nappal születésének századik évfordulója előtt, 2004. november 19-én került sor; a rendezvényen Knoll Gyula nyugállományú repülő ezredes idézte fel ezt a valóban nem mindennapi életutat. (A táblán azonban téves halálozási dátum szerepel.)
A kaposvári közgazdasági szakközépiskola Lenin (eredeti és a rendszerváltozás utáni nevén is Szent Imre) utcai épülete előtt 1975. március 14-én leplezték le Noszlopy Gáspár mellszobrát, Janzer Frigyes éremművész és szobrász alkotását. Ünnepi beszédet dr. Kanyar József levéltár-igazgató mondott.
1832-ben, amikor a főtéri templom keleti oldalán elkészült az új kaposvári elemi iskola, senki sem vethetett számot az épület mozgalmas jövőjével. „A haza kis polgárainak” ajánlott T alaprajzú, kétszintes ház helyet adott később polgári iskolának, munkásgimnáziumnak, iparostanonc-iskolának, átmenetileg siketnéma-intézetnek, kollégiumnak és mezőgazdasági szakközépiskolának is, ma pedig a katolikus gimnázium egyik otthona.