Megküzdöttek a fenevaddal
1918 őszén, a front összeomlása után a kaposvári 44. gyalogezred Olaszországban harcoló egységeinek jelentős része szervezett kötelékben, teljes felszereléssel érkezett meg Kaposvárra. Az Osztrák–Magyar Monarchia széthullásával maga az ezred is megszűnt. De nem szűnt meg az ezred legendája, és nem halványodott el a volt 44-esek közti bajtársi érzés, nem múlt el összetartozásuk tudata.
Csaknem tizennégy évvel a nagy háború után, 1932. szeptember 4-én húszezres közönség jelenlétében leplezték le a 44-es gyalogezred kaposvári emlékművét, Jálics Ernő (1895–1964) szobrász alkotását. (A kadarkúti születésű művész maga is az ezred tartalékos hadnagya volt.) A vasárnapi avatóünnepség előtt este katonazenekar vonult végig a város fellobogózott utcáin; amerre elhaladt, az elesett 44-es hősök emlékére kivilágították a házak ablakait. Természetesen nagyon sok egykori 44-es katona is részt vett az ünnepségen. „Eljöttek, hogy emlékezzenek s emlékeztessenek. Kemény lábuk megdöngette a kaposvári utcák kopott kövezetét. […] A szoborleleplezés kegyeletes ténye históriai esemény is, mert utoljára gyűjtötte egybe a 44-eseket. Mint egy gigászi, láthatatlan mágnes, vonzotta Kaposvárra a volt ezredtársakat.” (Új-Somogy, 1932. szeptember 6.)
A Színház park sarkán felállított monumentális emlékműnél József főherceg tartotta az ünnepi beszédet. A szoboravatással egy időben légi bemutatót rendeztek a taszári repülőtéren, s a közönség láthatta az olasz kormány által ajándékozott „Igazságot Magyarországnak” elnevezésű gép díszrepülését.
Volt mire emlékezni, hiszen a boldognak mondott – és Kaposvárt valóban a látványos fejlődés útjára állító – békeidőket 1914 nyarán egy csapásra szétrobbantó nagy háborúból alaposan kivették a részüket a 44-esek. A harcokban minden korábbinál véresebb hírnévre tettek szert a „rossebbakák”, ahogyan az utánpótlását Somogy és Tolna megyéből szerző „kétszernégyes” közös (k. u. k.) gyalogezred katonáit nevezték.
„A világháború kezdetén a kaposi 44-es gyalogezred négy hónap alatt négyszer semmisült meg, s négyszer támadt fel újra – írta Illyés Gyula. – A puszták fiai nem sajnálták a bőrüket. Hősiesség és halálmegvetés dolgában a monarchia népei közül csak a bosnyákok versenyezhettek velük, amint e szakma német hozzáértői tárgyilagosan megállapították. Haditetteiket magam is nemegyszer álmélkodva hallgattam. Sovány, beesett mellű urasági bognárok és tehenészek, akik a kastély szakácsnője előtt is elvesztették beszélőképességüket, csillogó szemmel beszélték, mint kúsztak a drótok alatt az oroszok felé, mint ugrottak le, foguk közt a rohamkéssel, jobbjukban a maguk gyártotta szöges buzogánnyal, életveszélyes sziklaszakadékokba az olaszokra, franciákra, négerekre, mindenkire, akire lehetett.” (Puszták népe. Budapest, Móra, 1978. 27. o.)
Az első világháború során összesen több mint 51 ezren öltötték magukra a 44. gyalogezred egyenruháját, s a nagy háború 44-es hősi halottainak számát nyolcezer és tizenegyezer fő közé teszik a kutatók…
Aztán – 1918 novemberében – véget ért, aminek nem lett volna szabad elkezdődnie. Elhallgattak a fegyverek, elmúlt a harcterek lidércnyomása, de a rémálom után keserű volt az ébredés: diktatúra és sokféle színű terror következett, s olyan hitvány béke, amelyből aztán új háború fakadt, az pedig új diktatúrát szült… Bizonyos értelemben máig a romok eltakarításával foglalatoskodunk.
Mégsem lehet az első világháború időszakát csak a folyamatos veszteségekkel és a növekvő nyomorral jellemezni, meg azt a sok szerencsétlenséget emlegetni, amelyet miatta és utána kellett elszenvednünk. 1914-től kezdve újra bebizonyosodott, hogy nem csupán a szóvirágok szintjén létezik a társadalmi szolidaritás. A városi önkormányzat igyekezett megtenni, ami hatalmában állt – a polgármester vezetésével már a háború első napjaiban népsegítő iroda kezdte meg működését –, aktivizálódott a helyi vöröskereszt, és a város jótékonysági egyesületei adakozásra tudták késztetni a vagyonosabb polgárokat. 1915-ben még a siketnéma-intézet szerény körülmények között élő növendékei is összeadtak 15 korona 67 fillért a katonák karácsonyára. Az emberi tragédiák mellett tehát az áldozatvállalás, a kitartás példái szintúgy megszaporodtak. S talán ez az örökség az, ami igazán maradandó.
Feltehetően az a húszezer ember is így gondolta, aki részt vett az emlékműavatáson. Az alkotás az oroszlánnal viaskodó Herkulest ábrázolja. Annak a sokat tűrt nemzedéknek a jelképe ő, amelyre joggal nézünk fel valamennyien.