Olykor a cukor is tud keserű lenni
A kaposváriaknak aligha kell hosszasan bizonygatni, hogy ami a helyi cukorgyárral van kapcsolatban, az színtiszta várostörténet. A legendás üzem – jelenleg az ország egyetlen működő cukorgyára – valósággal Kaposvár szimbólumává vált.
Tulajdonképpen ez a történet is a vasúti közlekedés fejlesztésével kezdődött, hiszen az Esterházy-uradalom adottságai mellett nem kis részben a szállítási lehetőségek miatt települt a városba a sokáig legnagyobb kaposvári üzem, a cukorgyár. A Magyar Általános Hitelbank 1890 nyarán vette bérbe a 23 ezer hektáros kaposvári nagybirtokot. A bank részvénytársaságot alapított, a Mezőgazdasági Ipar Rt.-t (a MIR-t), amely hamarosan megvásárolta a Hársfa, a Fő, a Pécsi utca és a vasút által határolt területet, ahol 1893 őszén belefogott cukorgyárának felépítésébe. (A bérletet többféleképpen is nevezték a kortársak. A MIR részvényei a tőzsdén Georgia néven szerepeltek, de a kaposváriak általában úgy emlegették őket – a háttérben álló Hitelbankra célozva –, hogy a „bankosok”.)
A csaknem százholdas területet elfoglaló és több tucat önálló épületből álló üzem berendezéseit prágai gépgyárakból rendelte meg a MIR. Egyévi munkával készült el a gyár; 1894. szeptember 17-én kezdődött meg a termelés, ekkor indult az első kaposvári „cukorkampány”. A következő évben már Londonba is szállított termékeiből az üzem…
Nemcsak a cukorgyár felépítésében, hanem az első évtizedek sikereiben is meghatározó szerepet játszott Kladnigg Alajos (1867–1942) osztrák származású vegyészmérnök, aki az alapításkor vette át igazgatói kinevezését, s több mint negyvenkét éven át, 1936-ig tartotta a kezében a gyeplőt – jó erősen… A kiemelkedő tudású férfiú megkapta a kormányfőtanácsosi címet, s a pápa is kitüntette. Kladnigg áldozatkészen támogatta mind a Hősök templomának építését, mind a Kaposvári Rákóczi sportegyesületet; 1928-ban a Jézus Szíve Egyházközség világi elnökévé, 1939-ben a Rákóczi díszelnökévé is megválasztották. A Szentgáloskéren elhunyt gyárigazgatót a Hősök templomának kriptájában helyezték végső nyugalomra.
Kladnigg Alajos sikeresen egyesítette magában a szakembert, a vállalkozót és a szervezőt, de könnyebb volt csodálni, mint szeretni. Az irányítást ugyanis senkivel sem kívánta megosztani; rideg volt, szigorú, nehezen barátkozó. „Népszerűségre sohasem tartott igényt, szinte tüntetően vállalta a vezetéssel járó népszerűtlen feladatokat is. Közvetlen környezete, beosztottjai és munkatársai szakmai tudásáért, átlagon felüli munkabírásáért tisztelték, de hozzá emberi közelségbe sohasem kerültek.” (Szili Ferenc: A Kaposvári Cukorgyár jeles mérnökei. = Somogyi Műszaki Szemle, 2003. 20. o.)
Utódját, dr. Novacsek Jánost (1895–1962), aki 1936-tól 1948-ig főigazgatója, majd tíz további évig főmérnöke volt a cukorgyárnak, másféle fából faragták. „A nyugat-európai polgári demokrácia filozófiáján nevelkedett, nagy tudású, széles körű műveltségű, mély humanizmusú, szeretetre méltó egyéniség volt.” (Szili Ferenc – Erdész István: Kaposvári Cukorgyár, 1894–1994. Kaposvár, Cukorgyár, 1994. 60. o.) A több nyelven beszélő vegyészmérnök Csehszlovákiában és Angliában dolgozott, s a francia gyárakat is megismerte, mielőtt megvédte doktori disszertációját. Elődjéhez hasonlóan támogatta a kultúrát és a sportot: a Kaposvári Rákóczi irányításában ő is szerepet vállalt – meg abban, hogy a háború végén a németek nem tudták evakuálni a gyárat… A demokratikus vezetési stílust megvalósító Novacsek népszerű volt beosztottai körében.
A gyár többi mérnöke szintén kiváló erőt képviselt. Vavrinecz Gábor (1896–1979) a gyakorlati mérnöki munka mellett tudományos tevékenységet is végzett, több szaklapnak volt a munkatársa; dolgozatai egyebek közt német és angol nyelven jelentek meg. Rendkívül művelt volt, zenei és bibliai kutatásokat is folytatott. Nagyon jól együttműködött egy másik tehetséges vegyészmérnökkel, az 1904-es születésű dr. Roboz (Rosenblüh) Erzsébettel, aki a húszas évek végétől a gyári laboratóriumot vezette. A tudományos pályafutásának kezdetén járó hölgy 1940-ben az erősödő antiszemitizmus miatt emigrált az Egyesült Államokba.
Ők négyen kaptak közös emléktáblát a Magyar Cukor Rt. Pécsi utcai épületének – „kiskastélyának” – falán 2002. november 4-én. Nem véletlen, hogy éppen ekkor, hiszen november 3-a a magyar tudomány emléknapja – miként azt dr. Rosta István tudománytörténész, a Somogyi Tudósklub elnöke is hangsúlyozta avatóbeszédében. Ulrich Schröter, a cukorgyár akkori igazgatója pedig e szavakkal méltatta a négy szakembert: „Társadalmi és tudományos munkásságuk nemcsak a magyar cukoriparban lelt elismerésre, hanem Európában és még a tengerentúlon is.” (Cukoripar, 2003/1. szám, 2–3. o.)