A kommunista, akit más fából faragtak
1958. június 16-án nagyon erős lélek kellett hozzá, hogy valaki remélhesse: belátható időn belül szobra lesz Nagy Imrének Kaposváron. Ezen a hajnalon történt, hogy a budapesti Gyűjtőfogház udvarán felakasztották, majd földbe kaparták a somogyi megyeszékhely szülöttjét, a hatvankét éves miniszterelnököt, „azzal a nyilvánvaló szándékkal”, hogy nyom nélkül tüntessék el az egész 1956-os forradalmat. Nagy Imre nevét jóformán megemlíteni se volt szabad évtizedekig, negatív jelzők nélkül pedig biztosan nem.
A rendszerváltozás azonban áttörte a politikus valós szerepét övező hallgatás falát – de talán pontosabb úgy fogalmazni, hogy nem kis részben Nagy Imre nevének és az 1956-os forradalom igazságának kimondásával sikerült utat törni a rendszerváltozás felé. Így esett, hogy miként 1956-ban egy kommunista politikus válhatott az antikommunista forradalom egyik szimbólumává, úgy 1989-ben ugyanennek a politikusnak az újratemetése lett a békés politikai fordulat talán leginkább katartikus mozzanata.
Nagy Imre alakja, emberi és politikai teljesítménye tehát sok mindenre emlékeztethet bennünket. Az évszázada véget ért első világháborúra, ahol maga is harcolt; a Rákosi-korszakra, amikor először kormányra kerülve reményt nyújtott az embereknek; az 1956-os forradalomra, amikor minden tétovasága mellett és után fontos és helyes döntéseket is hozott; a szabadságharc utáni megtorlásra, amikor helytállásból példát adott; a rendszerváltozásra, amely hivatalosan is rehabilitálta.
A legnagyobb erő valószínűleg ahhoz kell, hogy az ember saját magát tudja megváltoztatni, bár az érdekei mást diktálnak. Nagy Imre nem abban nyújtott kiemelkedőt, hogy végül elfogadta a forradalom és szabadságharc célkitűzéseit, hanem abban, hogy ehhez az új meggyőződéséhez a bitófa árnyékában is ragaszkodott. Nem hagyta magát megtörni, pedig már beteg öregember volt – aki pontosan tudta (valószínűleg pontosabban, mint a százával halálra ítélt pesti srácok), hogy mi vár rá Kádár szép, új börtönvilágában. Mégsem tett kísérletet arra, sem az ellene folytatott koncepciós perben, sem korábban, hogy elvfeladás árán megmentse az életét; a vádakat végig tagadta, a bíróságnak még az illetékességét sem ismerte el, kegyelmet nem kért.
Nagy Imrét leginkább utolsó két életévében tanúsított emberi magatartása miatt lehet példaképnek tartani. Ez sem kevés – sőt, talán a legtöbb, amit valakiről elmondhatunk. Hiszen soha nem a pártprogramok a maradandóak, igazán csak a kiforrott jellem végső üzenete számít.
Kaposvári szobra, a fővárosi Paulikovics Iván műve is ezt az „emberből való” Nagy Imrét állítja elénk. „Az alakot a közvetlenség, a hétköznapi jelleg hatja át – fogalmazott a szobortervről készült szakvélemény –, de ugyanakkor benne rejlik az emberi nagyság, a történelmi szerepvállalás mozzanata is.” A meghívásos szoborpályázaton nyertes alkotáshoz az a fénykép adta az ötletet a művésznek, amely 1956 nyarán készült Budapesten, Nagy Imre Orsó utcai házában. A fotós azt a pillanatot kapta el, amikor a volt (és leendő) kormányfő lehajolt az unokájához. A szobrász később úgy nyilatkozott, hogy szoborcsoportot is szívesen alkotott volna, hogy megörökíthesse a jelenetet, az alapítványnak azonban csak egyalakos műre volt elég a pénze… „Nagy Imre portréját egyébként úgy igyekeztem megformálni – mondta Paulikovics –, hogy az embert, az apát, a nagyapát idézze föl. Aki pedig tudja, hogy a mártír miniszterelnök mit tett a hazájáért, a nemzetéért, az úgyis ráismer a műben a politikus Nagy Imrére.” (Gulyás J. Attila: A jó szobor megtalálja helyét. = Somogy, 1996/5. szám, 496. o.)
A kaposvári szobrot, amelynek felállítását a Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB) még 1990-ben kezdeményezte, a miniszterelnök születésének centenáriumi évében, a forradalom és szabadságharc negyvenedik évfordulóján leplezték le a Csokonai Vitéz Mihály utcában. Az új megyeháza és a megyei könyvtár által határolt teret az avatás előtt néhány héttel Nagy Imre parknak nevezte el a városi közgyűlés.
„A most felavatandó szobor hirdesse az igazság és a demokrácia diadalát a terror és a diktatúra fölött” – mondta az 1996. október 23-án tartott avatóünnepségen Kocsis Gyula, a szoboralapítvány kuratóriumának elnöke. Nagy Imre lánya, a TIB egyik alapítója, Nagy Erzsébet pedig ekként foglalta össze a gondolatait: „Végtelenül örülök, hogy a szülőföld, a szülőváros emléket állított apámnak. Nagyon vártam ezt a pillanatot. Alázatosan tisztelem a művészetet, jelen esetben is tisztán érzem, hogy a szobrászművész mit akart kifejezni: apám közvetlenségét, a népből való eredetét, a hazájához, szülőföldjéhez való hűségét tükrözi a bronzba öntött szobor.” (Somogyi Hírlap, 1996. október 24.)