Amikor egyszerre két olimpiai bajnokot adtunk az országnak (Kaposvár 1952-ben)

Ebben az évben is történt olyasmi Kaposváron, ami máskor nem eshetett volna meg. Ezzel persze nem mondunk nagy újdonságot: minden évtől el lehet várni, hogy sajátos, egyedi színekkel élénkítse a múltunkról bennünk élő képet. A különleges színeket és formákat ezúttal egy százötven-egynéhány centiméter magas, keménytojásfejű, dús sörényűnek a legjobb akarattal sem nevezhető férfiú biztosította, akinek hatvanadik születésnapjáról nem volt illő – s még kevésbé: ajánlatos – elfeledkezni Magyarországon. A Kaposvári Textilművek nem is vetemedett erre, sőt jó példával járt elöl: 1952 márciusában fonodánk 707 dolgozója tett munkaverseny-felajánlást Rákosi Mátyás pártfőtitkár fennállásának kerek évfordulójára.

A félszemű prímás otthonra lel (Kaposvár 1874-ben)

Megesik, hogy a várostörténet egy-egy esztendejét úgy tudjuk csak bemutatni, hogy egymástól merőben különböző eseményeket villantunk fel, tarka mozaikdarabkákat rakva egymás mellé. Máskor sikerül találni valamely kiemelkedő mozzanatot, amely minden mást ural és elhomályosít, netán egy vezérfonalat, amelyre az év fontos vagy érdekes történéseinek jó része felfűzhető. Ilyen „vezérfonal” lehet, hogy 1874-ben számos híres ember fordult meg Kaposváron; vagy átutazóban, vagy a hosszabb tartózkodás reményében.

Czibor hazai hálót zörget (Kaposvár 1951-ben)

Ha csak egyetlen eseményt kellene kiemelnünk ennek az évnek a történetéből, az kétségkívül a Textilművek megalapítása lenne. Kiss Árpád könnyűipari miniszter a Jutai út mellett, a várostól északra fekvő s addig szántóföldnek használt Papsára-dűlőben 1951. április 29-én tette le az üzem alapkövét – persze rengeteg pártember és két szovjet mérnök jelenlétében.

Elkerültük az utcai harcokat… (Kaposvár 1873-ban)

Amikor elmúlt esztendőkről mesélünk, nagyrészt olyan történeteket mondunk, amelyeknek szálait ennél is régebben kezdték szőni kaposvári eleink. Ebben persze nincs semmi meglepő.

Sztálin és Vorosilov jegyében (Kaposvár 1950-ben)

Az év egy jelentős közigazgatási változással kezdődött: január 1-jén a megyeszékhelyhez csatolták a várostól keletre fekvő községet, az ötszáz lelkes Kaposszentjakabot. Ez volt az első – de nem az utolsó – eset, hogy Kaposvár magába olvasztott egy környékbeli települést.

Vonataink versenye a csigával (Kaposvár 1872-ben)

A kortársak a kiegyezés után öt évvel egyre több jelét könyvelhették el a polgárosodásnak, a gyarapodásnak – jórészt mi is ezekből a mozzanatokból állítjuk össze az 1872-es kaposvári leltárt.

Az évtized elején épült ki a számos lényeges elemében mindmáig működő bírói-ügyészi intézményhálózat. A kaposvári királyi törvényszék, az ügyészség és a járásbíróságok személyzete 1872. január 1-jén tette le a hivatali esküt Kriszt János törvényszéki elnök előtt. (A törvényszék a 20. század elejéig még a vármegyeháza épületében működött.)

A magyartanár és a szerzetes útja a börtönbe (Kaposvár 1949-ben)

Nincs mese: ez már a Rákosi-korszak. Az év történetéből szemelgetve akkor sem tudunk kilépni a diktatúra hosszúra nyúlt árnyékából, ha nem a politika területén barangolunk. Sajnos ezzel már a kortársak is így voltak az akkor mintegy 33 ezres Kaposváron…

Óvó bácsi Nagyváradról (Kaposvár 1871-ben)

Akadt, amiben „az utolsót”, és akadt, amiben „az elsőt” produkálta ez az esztendő Kaposváron. Így például 1871 januárjában választottak utoljára helységbírót a megyeszékhelyen – hamarosan már városi polgármesterek kerültek a település élére. Ekkor azonban még bíró vezette a várost, mégpedig Zuzman József (1822–1877) asztalosmester személyében. Zuzman úr – aki ipartársulati elnök is volt, a Kaposvári Népkör igazgatója, a tűzoltóegylet tűzrendőrparancsnoka, a városi és a vármegyei bizottság, valamint a községi iskolaszék tagja – egyvalamiben úttörőnek számított: ő volt Kaposvár első zsidó származású tisztviselője.

Ez mégsem a jezsuiták és a vízipólósok éve volt… (Kaposvár 1948-ban)

Ekkor ment át a „koalíciós időszak” a Rákosi-korszakba, a polgári világ a kommunista diktatúrába, ekkor váltották le „a reménység esztendeit” – dr. Kanyar József könyvének címe ez – a reménytelenség esztendei. Ha már Kanyart idéztük: a majdani levéltár-igazgatót 1948. március 1-jén bízták meg a megyei könyvtár rendezésével. A múzeumot viszont nagy veszteség érte, hiszen november 22-én elhunyt a 87 éves Gönczi Ferenc, a néprajztudomány kimagasló alakja, aki a húszas évek elejétől évtizedeken át vezette a kaposvári intézményt.

Feszegetjük már az aranyabroncsot (Kaposvár 1870-ben)

Szomorú eseménnyel kezdjük az év krónikáját: az ötvenegyedik évében járó kaposvári kórházigazgatót, dr. Töltényi Jánost május 26-án hajnalban elvitte a szívinfarktus. A jeles orvost, akinek a szabadságharc alatt nagy szerepe volt a honvédsereg katonaorvosi szolgálatának megszervezésében és működtetésében, 1867 históriájánál is emlegettük már. A székesfehérvári születésű, Kaposváron is közszeretetnek örvendő doktor az 1860-as évek eleje óta vezette a megyei kórházat. Nagy részvét mellett temették el.