Feszegetjük már az aranyabroncsot (Kaposvár 1870-ben)
Szomorú eseménnyel kezdjük az év krónikáját: az ötvenegyedik évében járó kaposvári kórházigazgatót, dr. Töltényi Jánost május 26-án hajnalban elvitte a szívinfarktus. A jeles orvost, akinek a szabadságharc alatt nagy szerepe volt a honvédsereg katonaorvosi szolgálatának megszervezésében és működtetésében, 1867 históriájánál is emlegettük már. A székesfehérvári születésű, Kaposváron is közszeretetnek örvendő doktor az 1860-as évek eleje óta vezette a megyei kórházat. Nagy részvét mellett temették el.
A kaposváriaknak persze akkortájt is elsősorban előre kellett nézniük. A kiegyezéssel megteremtődtek a felvirágzás politikai feltételei, megindult a jogállam kiépítése is, de a kortársak tudták: ha olyan területeken, mint a közlekedés, nem történik gyors javulás, a magyar vidék – és így Kaposvár is – nem csak a szó szoros értelmében fog beleragadni a sárba.
Az év vége felé szinte megbénították a megyeszékhelyt az esőzések. „Kaposvár ismét a legszorongatottabb állapotban van. Körös-körül víz és feneketlen sár, s – az egyetlen államutat kivéve – tökéletesen ostromzárolva van. [...] A boltossegédek hírlapok olvasásával töltik az időt, mert vidéki arcot napokig nem látnak. A gabonakereskedők sűrű csoportokban lesik, hogy honnét s merre mennek a felhők. Semmi üzlet, keresetforrás, s a foglaló pénz megunja magát zsebökben.” (Somogy, 1870. december 27.) Megjegyezzük, hogy egyes feljegyzések szerint éppen ebben az évben kezdődtek meg a meteorológiai megfigyelések Kaposváron…
A város körüli közutak tehát igen rossz állapotban voltak – különösen azok, amelyek Kaposfüreddel és Toponárral kötötték össze Kaposvárt. A megoldás keresése közben időnként fantasztikus tervek születtek: a hatvanas évek végén Jankovich László főispánt is komolyan foglalkoztatta egy Kaposvár és Boglár között építendő lóvasút ötlete… Az igazi vasút addigra elérte már Somogyot, mégis csupán a megye szélső területeit (a Balaton-partot és a Dráva mentét) kötötte össze a nagyvilággal, s a forgalmat szinte elszívta a székváros elől. A vármegyét két oldalról keretező és Kaposvár gazdasági életét jószerével mozdulatlanságra kárhoztató „aranyabroncsot” (Roboz István lapszerkesztő nevezte így a Somogy című újság 1870. június 21-i számának vezércikkében) végül a Kaposvárt is érintő duna–drávai vonal törte szét.
1870-ben már javában folyt a vasútépítés előkészítése. Tavasszal somogyi küldöttség lobbizott ez ügyben Pesten: a deputációt Jankovich László főispán vezette, és Somssich Pál, a képviselőház elnöke is csatlakozott hozzá. Gróf Andrássy Gyula miniszterelnököt, Lónyay Menyhért pénzügyminisztert, Hollán Ernő államtitkárt és Deák Ferencet is felkeresték. Nem fáradoztak hiába: a képviselőház június 11-én elfogadta a duna–drávai vasútvonal megépítéséről szóló törvényjavaslatot. (Ez volt az 1870. évi XXIII. tc.)
Részben a várható vasútépítés miatt az ipar is kezdett új erőre kapni. Háj Ede például szódavizet állított elő Kaposváron: „Van szerencsém a t. c. közönséggel tudatni, miszerint itt helyben egy, a legújabb rendszer szerinti sodavízgyárt állítottam fel, melynek készítményét kellemességénél fogva s egészségi szempontból mindennemű ásványvíz ellenében ajánlani bátor vagyok. Jégben hűtött sodavízzel üvegekben, úgyszinte poharanként citrom- és málnaszörppel lakásomnál (Sétatér utca, sarok) naponként szolgálok. Vidéki megrendelések szintén hozzám intézendők. Egy üveg ára 10 kr.” (Somogy, 1870. június 28.)
Az ipar – és a korszellem – pedig magával hozott egy olyan jelenséget, amelyhez még nem voltak hozzászokva a kaposvári polgárok: a munkásmozgalmat. 1870 nyarán megszervezték a Kaposvári Általános Munkásegyletet (nagy szerepet játszott ebben egy Pestről érkezett szabósegéd, bizonyos Holländer Jakab), s már az első sztrájkokra is sor került. A kaposvári mészárosok 1870-ben azért szüntették be a munkát, mert a megyebizottmány leszállította a húsárakat.
„A socialdemocratia eszméi – írta a jeles publicista és majdani csurgói járásbíró, Andorka Gyula – aggodalommal töltik el mindazokat, kiknek van féltenivalójok; s a kormányok tudatával bírnak annak, hogy az emberiség szellemében titkos forrongás működik; s ennek szabályos fejlődést s irányt adni valódi államférfiúi bölcsesség kívántatik. […] A communismus megsemmisítője lenne az egyén szabadságának. Van-e okunk tőle félni, és mikor?! A communismust a nép önmaga sohase kísérti meg létesíteni; s ennek a nép alsóbb rétege önmaga egyedül tápot nem ád. A communismus vészes jelensége csak ott tűnik fel, hol a kormányok és felsőbb körök erkölcstelensége a legszentebb közérdekeket sérti meg.” (Somogy, 1870. július 26.)