Vonataink versenye a csigával (Kaposvár 1872-ben)
A kortársak a kiegyezés után öt évvel egyre több jelét könyvelhették el a polgárosodásnak, a gyarapodásnak – jórészt mi is ezekből a mozzanatokból állítjuk össze az 1872-es kaposvári leltárt.
Az évtized elején épült ki a számos lényeges elemében mindmáig működő bírói-ügyészi intézményhálózat. A kaposvári királyi törvényszék, az ügyészség és a járásbíróságok személyzete 1872. január 1-jén tette le a hivatali esküt Kriszt János törvényszéki elnök előtt. (A törvényszék a 20. század elejéig még a vármegyeháza épületében működött.)
Az is ennek az évnek az eredménye, hogy Kaposvár megkapta a hőn áhított vasutat. Az első mozdony (amely a keresztségben a „Richárd” nevet kapta) március 25-én, az első személyvonat április 8-án futott be Kaposvárra, április 13-án pedig felavatták az úgynevezett duna–drávai vasútvonal Zákány és Kaposvár közti szakaszát. A vendégeket szállító szerelvényt egy „Somogy” néven tisztelt mozdony húzta be Kaposvárra a tömeg éljenzése közepette. Több száz kaposvári bámulta a nagy eseményt, még diadalívet is felállítottak, este pedig bankettet rendeztek a városházán a vasútépítő mérnökök és a vállalkozók tiszteletére.
Amikor azonban a Zákány és Dombóvár közötti egész vonalszakaszt átadták a forgalomnak (ez augusztus 14-én volt), már nem tartottak ünnepséget Kaposváron, legfeljebb egy-két zászlót tűztek ki az állomásra, és a mozdony kapott néhány koszorút. A helyiek persze tisztában voltak vele, hogy a vasúttal új lehetőségek nyíltak a megyeszékhely előtt, de talán kifárasztotta őket a vasútépítési láz, amely akkor már évek óta hevítette a lokálpatrióták kebelét. A régi kaposiak tudtak ünnepelni – legfeljebb az augusztusi megnyitóra kifogytak a szuszból…
Az is hamar kiderült, hogy még nincs itt a Kánaán. A rossz szervezés miatt eleinte kevés volt a vagon, s annak sem sokan örültek, hogy az építési munkálatok miatt csökkent a Sétatér (a mai Jókai liget) területe, és a kaposvári kálvária dombjának egy részét is elhordták. Fokozta a csalódást, hogy az új vonal ekkor még nem illeszkedett be hézagmentesen a hazai vasúthálózatba, így Kaposvárról csak nagy kerülővel lehetett eljutni Pestre. Ezenfelül a műszaki problémák miatt tovább csökkent az eredetileg sem szélvészgyors vonatok sebessége. „Oly lassan haladjon életed fonala, mint milyen lassan mász Duna–Drávának mozdonya” – jelent meg 1872. október 1-jén a Somogy című lapban a vasúti főtisztviselőknek címzett jókívánság.
De térjünk vissza Kaposvár polgárosodásához és gyarapodásához, mert e téren van még mit mondanunk. 1872-ben a Polgári Olvasókör és a Kereskedő Ifjak Olvasó Egylete is megalakult, nyáron megkezdődött a zárda építése, s a vitéz 44-es gyalogezred szép emlékoszlopot kapott a főtéren (az obeliszk most a Berzsenyi parkban látható).
Február 2-án meghozták Kaposvárra a főtéri római katolikus templom új, 25 mázsás harangját: „A koszorúkkal halmozott »ércszónokot« hat ló húzta, a kocsi előtt az elöljáróság menvén, a hullámzó néptömegben utat törni. A harang – az újabb ízlések után öntve – remeknek mondható, s dicséretére válik a bécsújhelyi gyárnak. Midőn a városba történt a bevonulás, elkezdtek ágyúzni, minden harangot meghúztak, s az ideiglenes haranglábra míg felhelyezték az új vendéget, nagy népcsoport környezte a templom előtti tért.” (Somogy, 1872. február 6.)
Az első kaposvári villámhárítót is ekkor szerelték fel, mégpedig a vármegyeháza tetejére. A megyei urak talán átvitt értelemben is sokat vártak a villámhárítótól, mert a kaposvári kerület országgyűlési képviselőjének 1872. június 25-én újra egy vérmes negyvennyolcas párti politikust választott meg a közönség: Körmendy Sándor (1829–1903) református lelkészt, 1848–49-es honvédtisztet, a függetlenségi tábor markáns egyéniségét. (Már az 1869 nyarán, Kossuth Lajos lemondása után rendezett időközi választást is ő nyerte meg Kaposváron.)
A vármegye gondjait az is szaporította, hogy Kaposvár ez idő tájt kezdte a saját útját járni. A kiegyezés utáni szabadabb légkörben ismét napirendre került, hogy „rendezett tanácsú” várossá kell tenni a települést, amely 1848-ban már elnyerte ezt a státuszt, de akkor csupán rövid ideig élhetett vele. A kormánypárti megyei tisztviselők mérsékelt lelkesedéssel szemlélték az eseményeket, hiszen látszott, hogy amennyiben Kaposvár városi rangot kap, „a városház egy erőddé lesz a hatalmas megyeház ellen” (Független Somogy, 1872. április 24.). A folyamatot azonban már nem lehetett megállítani: a városka anyagi és szellemi erejét is bizonyító kérvényt, mely szerint Kaposvár rendezett tanácsot szeretne alakítani, a vármegye – el kell ismerni, szép gesztust gyakorolva – maga is pártolólag továbbította a Belügyminisztériumhoz 1872 júniusában…