A chat-élet

1975-ben, az egyetem előtt Zolti elment katonának egy évre. Minden nap kaptam egy levelet és Ő is kapott minden nap egy levelet. Néha rózsaszínű volt, néha fehér, néha meg rajzoltam rá - attól függően, hogy milyen volt a napi hangulat. Válaszokat írtunk az el nem hangzott kérdésekre és néha egy időben jött meg a kérdés a válaszra.

Ezek a levelek már nincsenek meg, de évtizedekig a padláson lapultak színes szalaggal összekötve. Sosem olvastam el őket újra, hiszen egészen mást jelentettek volna, mint akkor. Mindenkinek van hasonló emléke. A rezonancia érzése ez, ami teret és időt átível. Sokszor magunkból írjuk ki az érzelmeket és ettől egy testen kívüli érzés jön létre.

Írni nagyon jó, és ez lassan elmúlik a felgyorsult kommunikációs csatornák miatt. Azt mondják, a papír mindent elbír. Ebből annyi igaz, hogy egy párbeszéd során sosem mondanánk ki azokat a szavakat, amiket leírni viszont képesek vagyunk. Zoltival sosem szeretnék találkozni, mert lerombolná azokat az érzéseket, amik akkor tomboltak bennünk - a távolságnak is hála. Rostockban tanult, azóta Svájcban él, tehát kevés az esély erre, nem keressük egymást.

Ez volt a chat őskora.

Órákon át a papír fölé hajoltunk, átmásoltuk, ha meggondoltuk a leírtakat, és közben azt éreztük, hogy akinek írunk, velünk van. A sarokig menni, ha jön a postás és feltépni a borítékot - kiváló izgalom volt.

Kivárni a dolgokat. Várni és izgulni, hogy milyen válasz jön, illetve jön-e már válasz a napokkal ezelőtt feltett kérdésre. Ennél már csak nagyanyáink kora volt izgalmasabb, amikor lóháton hozták a levelet, vagy a halálhírét a távolba szakadtnak.

Az izgalmak ma is működnek, csak a forma lett más, a neve CHAT, meg email.

Meglepő sakkhúzás

Elgondolkodtató hír jelent meg a napokban: a kormány vissza akarja vásárolni az E.ON energiaszolgáltató vállalatot. Váratlan fordulat. Másfél éve Orbánék még alig bírták áthidalni a Gyurcsány-Bajnai-kormányok által hátrahagyott adósságot és csődtömeget, most meg ismét bevásárolnának az energiaszektorba. Ismét, mondom, ugyanis már az előző évben kivásárolták az oroszok által birtokolt több mint 10%-os MOL-részvénycsomagot.

Az jól érthető volt! Korábban egy osztrák bank aktív közreműködésével növelték kétszeresére az oroszok tulajdonát, mely igen közeledett a komoly előjogokat biztosító 25% felé. Ez jelentős befolyást jelentett volna a MOL stratégiája felett és növelte volna országunk kiszolgáltatottságát!

Korábbi, részben külföldi hírek többször szóltak arról, hogy Gyurcsány Ferenc akkor lett kegyvesztett Nyugat-Európában, amikor az EU által tervezett Nabucco gázvezeték-rendszer ellenében hirtelen kiállt az oroszok által tervezett Déli-Áramlat mellett.

Ennél valószínűleg súlyosabb az, hogy Türkmenisztánnal 30 éves szállítási szerződést írt volna alá. Ez 30 évre egyirányú függőségünket jelentette volna, kizárva például az árverseny lehetőségét. Az Egyesült Államok titkosszolgálata időben megszagolta a tervezett szerződést és kormányuk minden befolyását latba vetve megakadályozta azt, a cikk szerint a türkménekre gyakorolt nyomással.

Orbán Viktor mindig is hangsúlyozta, hogy olyan energetikai rendszereket akar, melyek biztosítják Magyarország több irányból való megfelelő ellátását. Ez visszatükröződik a tervezett többirányú nemzetközi vezetékek kiépítésén is, de a várható atomerőmű bővítésen is. Még az alternatív energiák növekvő aránya is csökkenti a függőségeket, sőt javítja külkereskedelmi mérlegünket és növeli belső gazdasági termelésünket.

Az uniós támogatások különleges természete

A nyáron többet utazik az ember, és ha nem is nagyon figyeli, akkor is szembeötlő, hogy Magyarország teljesen egyenlőtlenül fejlődik. Már ahol fejlődik. Minél több év telik el a rendszerváltás óta, annál nagyobb lesz a vidék és Budapest (és környéke) között a különbség.

Gyakorlatilag ma a fővárosban és vonzáskörzetében az ország tízmilliós lakosságából három millió ember él. Az uniós források nagy része is ide kerül, ahogy Budapesten, vagy a pesti régióban telepszik le a legtöbb külföldi középvállalat is. Hiába épültek fel az autópályák, gyakorlatilag Tatabányánál, Székesfehérvárnál vagy Kecskemétnél szinte véget ér az ország.

Vannak persze kivételek. Az Audi nagyberuházásából profitáló Győr, az Ausztria-közelségét kihasználó néhány nyugati terület. Vagy egy-két kiemelkedő, a településéért sokat vállaló vezető által irányított város, mint például Debrecen vagy szerencsére Kaposvár is.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az ország területi-gazdasági fejlődése megnyugtató lenne. Vidékre leginkább olyan fejlesztések jutnak az unióból, amelyikek szép, látványos eredményeket hoznak, amíg megvalósulnak. Főterek, várak, kastélyok, múzeumok, más kulturális létesítmények épülnek-szépülnek. Aztán pedig indulnak a hétköznapi gondok: miből is tartsuk fel ezt a felújított beruházást.

Úgy tűnik, az Európai Unió vezető államainak esze ágában sincs olyan támogatásokat kiírni, adni, amelyek komolyan és tartósan megváltoztatnák egy ország gazdasági erejét, termelő bázisát. Amelyek például a nagyon nehéz helyzetben lévő magyar családi kis- és közepes vállalkozások helyzetén, termelékenységén jelentősen javíthatnának.

Az akaraterő diadala!

Nincs annál szomorúbb esemény, mikor az embernek beteg gyermeket kell látnia. Az meg teljesen szívszorító, mikor a gyilkos kór által megtámadott gyerekekről szól a riport a médiában. Most ezekről a gyerekekről szeretnék írni. És nem csak azt, hogy legyőzték a gyilkos kórt. Mindig tudtam, hogy a betegség legyőzéséhez a betegnek is hozzá kell járulnia. Az akaraterő fél orvosság, szokták volt mondani.

Nem régen ért véget London harmadik olimpiája, ahol a magyarok sok fényes győzelmet arattak. Öregbítették hazánk hírnevét és lakosságunk létszámához viszonyítva igen előkelő helyen végeztek a nemzetek rangsorában. De most nem ezt szeretném feleleveníteni. Az idén még két olimpiára kerül sor, illetve az egyiknek most lett vége, a másik most kezdődik.

Most arról szeretnék megemlékezni, ami most ért véget. Az idén Varsóban rendezték meg a IV. Nemzetközi Onkó-Olimpiát. A versenyen 270 rákból gyógyult gyermek küzdött meg egymással. Magyarországot 11 gyermek képviselte, és nem akárhogyan. A magyar csapat 11 aranyérmet, négy ezüstérmet és három bronzérmet szerzett. Most nem sorolom fel, hogy milyen sportágakban, mert számomra teljesen mindegy, fő, hogy honfitársaim nyertek.

A rasszizmusról őszintén

A cím jól hangzik, de nem igaz. A rasszizmusról őszintén írni nekem nem lehet, még akkor sem, ha éppen igen vegyes, több nemzetiségű és távoli vidékekről, összeverbuválódott családból származom. Nem lehet, mert nem vagyok lehetséges célpontja a kirekesztésnek, és nem vagyok tagja annak az elitnek, akinek a véleménye valamiért ebben a témában egyedül elfogadható.

Mivel nem írhatok őszintén, így a kor politikusi és egyéb közéleti divatját követve hazudni fogok, ha bárki, bármilyen kifogást talál mondandómban, az vegye figyelembe ezt a tényt. Innentől bármit mondok, nem használható fel ellenem, hiszen nem igaz vagy nem úgy igaz, esetleg fordítva.
Most, hogy ilyen remekül előre kimentettem magam minden és mindennek az ellenkezője alól, akár írhatnék is a rasszizmusról, de minek?

Az a tény pedig, hogy nem írok róla, a magyar válogatott legutóbbi meccsének és a Bundesliga nyitómeccsének köszönhető. Aki látta az elsőt, az tudja, miről beszélek, aki látta a másodikat, az szintén. A bölcsen lemaradóknak csak annyit, hogy az elsőn egy szurkolói csoport az ellenfelet gyalázta származása miatt, a második pedig úgy kezdődött, hogy a csapatkapitányok felolvastak egy nyilatkozatot, hogy a rasszizmus az bíz' csúnya dolog és ők erősen ellenzik.

Kérdezem én: a foci közönség vajon csupán a rasszizmus miatt ítélhető-e el, vagy az sem járja, ha a bíró, a partjelző, esetleg az ellenfél edzője, tiszta árja játékosa ellen fogalmaz meg édesanyját és egyéb hozzátartozóját rossz színben feltüntető állítást?

Nekem a Balaton a Riviéra…

A nyár végére 55 centiméterre csökkent a Balaton átlagos vízszintje, ami bőven alatta van az ilyenkor szokásos 70 cm-es minimális szabályozási sávnak, de azért magasabb a 2003. október végén mért 23 centiméternél. Augusztusra kisebb-nagyobb homokpadok és szigetek ütötték fel a fejüket a strandokon, amit lelkesen vettek birtokba a strandolók és a Riviéra-hangulatban kezdetét vette a felnőttek körében is a homoképítési kultusz. A nyár végére már látványosság számba menő homokszobrászati remekművek kísérték a partszakaszokat.

Egy globális éghajlati modell Balaton térségére adaptált forgatókönyvéből az derül ki, hogy a következő 10-20 évben éves szinten ugyan enyhe csapadéknövekedés várható, ezért a tó vízkészlete és vízszintje kis mértékben nő, azonban ezt követően, a 2030-2060 között jelentős csökkenés következik!

A 2050 utáni időszakban pedig a Balaton az előrejelzések szerint lefolyástalanná válik, a tó vízkészlete és felülete csökken, így jelenlegi üdülőjellege már nem tartható fenn a század második harmadától.   

Az éghajlatot befolyásolni nehezen tudjuk. Az emberi eredetű tényezők minimalizálása – az üvegházhatású gázok kibocsátásának radikális csökkentése - az egyetlen, amivel lassíthatjuk a folyamatot. A Balaton esetében a szakemberek szerint a jelenlegi tószabályozási módszereken is sürgősen változtatni kell. S hogyan? Elméletben a szabályozásnak és az alkalmazkodásnak a kombinációját kell alkalmazni. Gyakorlatban pedig? Majd kiderül. Én minden esetre részemről alkalmazkodom: szemléletet váltok és irány a homokvárépítés!

Szalagcímek cenzúrája

Tegnap este a grillparti vége felé vetődött fel a kaposvári egyetemisták előadásának kitiltása Bárdudvarnokról című hírfolyam. Ennek kapcsán megemlegettük a Tóth Ilonkás darabot is a Csikyben, amit én nem láttam, de a társaság néhány tagja megnézte anno. Előkerült a Nemzetiben bemutatott Ember tragédiája és sok más mű modern interpretációja, egyéni értelmezése.

Én nem vagyok színházi ember, csakúgy, mint a lakosság, illetve közönség döntő többsége, tehát reprezentálom az átlagembert. Az adómból államilag finanszírozott kultúrával kapcsolatban olyan elvárásaim vannak, hogy közvetítse mindazokat a nemzeti és világirodalmi értékeket, amiket egy magyar fiatalnak meg kell ismernie, és amilyen értékek mentén fel kell nőnie.

Persze, ne értse ezt félre senki. Támogatom a szabad véleménynyilvánítást és fontos szerepét látom a rétegdaraboknak, stúdió próbálkozásoknak. Elvetem viszont az öncélú játékot, ahol a színész nagyon jól érzi magát, a közönség meg le van… nézve. Nagyon szeretem a zenés, szórakoztató előadásokat, nem hakninak vett zenei koncerteket, bármely műfajban.

A társasággal hosszasan megvitattuk a kérdést és arra jutottunk, hogy a kommunikáció a helytelen. Úgy állította be a főcím, mintha cenzúrázni szerették volna a darabot, holott szerintünk szó sincs erről, csupán nem akarták néhányan, hogy ott, az ő falujukban mutassák be a darabot. Ez szerintem olyan, mintha én azt mondanám, hogy nem szeretném, ha az én udvaromon rendeznének kutyaviadalt. Az intermezzóhoz kapcsolódva engem sem a család zenei érdeklődése, illetve annak hangos élvezete zavart, hanem az, hogy ezzel engem akartak megfosztani az előadás örömétől.

Ne gondolja senki, hogy arra vágyom és az átlagnéző arra vágyik velem együtt, hogy minden mézédes és csöpögős legyen a színpadon. Persze, be kell mutatni a devianciákat és szembesíteni kell az embereket a tragédiákkal és a világ férgesedésével, de a művészet pontosan arról szól (szerintem), hogy ezt olyan kifejezőeszközökkel teszi, ami mégis felemeli a közönséget és nem a porba döngöli, te sem vagy különb felkiáltással. Látni tanítja a vakot és nem olyan fekete szemüveget ad rá, amin keresztül csak az odavetített ( manipulált) képeket engedi láttatni, tehát a rendező és író által elképzelt világot.

Nagyon jó példa erre az, hogy a  gazdag érzésvilágú ember sokkal jobban szeret egy művet olvasni, mint filmként feldolgozva megnézni. Amikor olvasunk, akkor az író és a saját látásmódunk ötvözete jelenik meg. Ha filmen látjuk, akkor ezt a rezonanciát vagy felerősíti, vagy gyengíti a színész és a rendező. Vannak persze zseniális filmek és zseniális rendezők, akiktől a saját elképzelésünket messze felülmúló élményt kapunk. A példa: Pearl Harbor: vér, háború, tragédia és mégis felemelő. Közelebbi példa Bacsó Tanú c. filmje, a klasszikus, akár a Bohémélet nyomán készült Rent rockoperát is említhettem volna, de estig sorolhatnám.

Akkor vissza a szalagcímekhez!

Érthető, hogy a szalagcímnek olyannak kell lennie, ami figyelemfelhívó. Ez azonban nem lehet félrevezető. Minden dicséret a Kaposvár Most szerkesztőségének, akik ezt a kettős elvárást nagyon jól alkalmazzák. Jutalmul pedig folyamatosan növekszik az olvasottság.

Ma ennyire volt erőm, lassan itt a szeptember és jönnek az érdekes emberek. Pl. szalagcím: amikor a fináncból masszőr lesz, a nővérszállótól a diplomáig, stb stb, nem lövöm le előre a poénokat.

Szokatlan kérdésfeltevések

Első konferenciáját tartja a Nágocsi Zichy kastély Kft, melynek tulajdonosa - bocsátassék meg nekem, s részvétnyilvánításokat a kastély megtekintése után gyakran fogadom - én vagyok. No tehát konferencia lesz, igazi latin szóval. Mondhatnám: közös gondolkodás két témáról egy cím alatt:

A kereszténydemokrácia lehetséges szerepe a vidék felemelkedésében

A vidék felemelkedéséről a sajtóban sok szó esik, annál kevesebb magában a vidéken, kivéve, ha a sajtóban le nem írható kifejezéseket tekintjük. Csak hát a magyar vidék a bányászbéka ülepe alatti pozíciót nem most kezdte elfoglalni, hanem - emlékezet ki ne essék! - valahol a 80-as évek közepe táján. Véletlenül erről a nógrádi iparvidék alkalmazott pszichológia laborvezetőjeként a legalaposabb információkkal rendelkezem. 

A cél egyszerű s nem könnyen megközelíthető: szebb, élhetőbb, vonzóbb és gazdaságilag hatékonyabb magyar vidéket teremteni!

Aztán a népjóléti minisztériumban 1990 után még módunk is volt valamit tenni, de mire megfogalmazódott egy általános vidékfejlesztési kormányprogram a korábban kidolgozott forgatókönyvekre építve, megjött a főleg menesztései kapcsán közismert Bokros elvtárs, csomagjaival együtt, s elkergetett mindenkit, aki komolyan gondolta az ország újjászervezését.

Az Orbán kormány idején aztán sikerült néhány komoly lépést tenni, majd újra jött a szoclib csomag centralizációja. Most több mint két év telt el az Orbán-kormány időszakából. Kétségtelen a központi rendszerek stabilizációja, s a forint tartósan felfelé szárnyal. De talán egyre többen megértik, hogy szinte sejtenként kell újjászervezni az országot – ezt a kis Magyarországot.
No, erről gondolkodik a holnapi konferencia!

A cél egyszerű s nem könnyen megközelíthető: szebb, élhetőbb, vonzóbb és gazdaságilag hatékonyabb magyar vidéket teremteni! Ez még szép és rendben is van! De hogy a fenébe kerül ide a kereszténydemokrácia?

A harang

Gondolkozott-e már azon valaki: a harang mit jelent számára?

A harang mindent elmond. Ismeri a történelmet, az örömet, a bánatot, a vészt, a tüzet, a gyászt.

Gondoljunk csak Nándorfehérvárra! A tűz vagy veszély esetén félrevert harangra. A győzelmi mámor utáni harangzúgásra. A menyegzőre, a keresztelőre, a misére hívó harangszóra.

És a háborúkra, a pusztulásra, a halálra. Gondoljuk csak el, mire használták a harangjainkat! Ágyúöntésre, pusztításra. De mindjárt másképp gondolkodunk, ha Gábor Áront említjük. Aki a hazáját védte ezekkel az ágyúkkal.

Ugye, mi mindenről lehetne a harangok kapcsán írni? Mennyit tudnának nekünk mesélni? Hány mesteri kéz formálta őket? Hány embert tettek boldoggá vagy gyászolóvá?

Mindennapi ünnepeink

A kérdés: mi is az a fogalom, hogy ünnep? Ez így a változékony Szent István napi események kapcsán különös jelentőséget kap. Nem volt még olyan régen, amikor ezt a napot az alkotmány ünnepének és az új kenyér ünnepének nevezték, az ATV-n észt osztók ezt valahogy sosem fejtik ki, mi okból. Ám azt, hogy a többségnek ez az ünnep sem jelent mást, csak egy napot, amikor biztos nem kell dolgozni, bizonyosan ennek az álságos ünnepelterelésnek köszönhetjük.

Korunk embere úgyis ferde szemmel tekint az állami ünnepekre, mivel az államot a többség nem saját szabad akaratának képviselőjeként, a néphatalom kifejezőjeként szemléli, hanem ellenségként tekint rá. Az állam az, aki nyakunkra küldi az adóhatóságot, aki traffipax mögé ülteti a rendőrt, aki bár ígéri, de nem biztosítja a rendes egészségügyi ellátást, szóval minden bajnak az okozója. Ráadásul nincs mire lecserélni, az állam a társadalom-üzemeltetés megkerülhetetlen intézménye.

Rendben, mondja az átlag polgár, de legalább ne ünnepelje magát, csak adjon néha egy szabadnapot, amúgy meg kussoljon, s ne költse az állampolgár pénzét a semmire.
Itt pedig térjünk csak vissza szépen a közhelyekhez: Minden nap ünnep, még a legrosszabbat is megünnepelhetjük, ha másért nem, azért mert túléltük. Üdvözöljünk hát minden napot, mert sosem tudhatjuk, melyik lesz az utolsó.

A reggeli napüdvözlet, a Surya Namaskar a jóga egyik nagy találmánya. Miközben üdvözöljük a napot, segít bemelegíteni az izmokat, felébreszteni a szellemet. Míg a könyvemet írtam, hajnalonként a napüdvözlet segített, hogy legyen erőm megtenni, amire a szívem hajtott. Életem legboldogabb napjai voltak, reggel hatkor úgy indulhattam el, hogy történhet bármi, azt az öt-hat oldalt már nem vehetik el, az már ott van a gépben, s kinyomtatva a papíron.

A „minden nap ünnep” így valósult meg abban az áldott időszakban, azóta tudom, az ünnepek csak rajtunk múlnak, s a napok változó szépségű gyöngyszemeit egyenként, élvezettel fűzhetjük életünk fonalára.