Bilincsből szabadulva élhet nemzetünk

Apróhír: Magyarország kifizette az utolsó IMF hitelt (melyet 2009-ben úgy kötött libaszakértőnk a nemzet nyakába, mint a Hajdú-Bét 10 áldozata saját nyakába a kötelet. Úgy tűnik, most mi túléltük).

De menjünk vissza a történelembe, amikor a félresikerült libapásztor még nem vezette tévútra sem a gunarakat, sem gazdáikat. Szerintem még hátulgombolós volt, amikor már Aczél és Fekete János köre megkötötte az első IMF-hitelt.

Jogos volt-e? Persze, saját szempontjukból igen! Ezzel tartották lélegeztetőgépen 1981 után a „létező szocializmust”, iszonyú hátizsákot hagyva Antallra, kormányára és persze reánk. Aztán – bárki az interneten könnyen utánanézhet - a „szovjet államadóságot” átpasszolták az akkor oly fennen hirdetett „Baloldali Vállalkozók” körének. Kész metró 4-est kaphattunk volna szerelvényekkel együtt!

Higgyék el, sem szárazság, sem aszály idején az ebben résztvevő uraknak nincs okuk lemondani tengeri vagy tengeren túli nyaralásukról, vagy arról, hogy saját yachtjukon körbeutazzák fél Európát!

Amikor a szülő választ…

Azt hiszem, örök kérdés, hogy a szülő mennyire folyjék bele a gyermeke terveibe, döntéseibe. Egy példával indítanám: ismerőseink gyermeke járt nálunk, kislányomhoz jött játszani. Elővették a játékhangszereket, sorra próbálták ki őket. A vendég nagylány zeneiskolába is jár, ügyesen szólaltatta meg a különböző dallamokat, közben szolmizációs hangokat is motyogott. Kislányom felém fordult, és megkérdezte, ő is tanulhat-e majd hangszeren játszani. Én azt válaszoltam, ha van kedve, természetesen igen. A vendég iskolás lány közben csalódottan szólalt meg: „Engem bezzeg nem kérdeztek meg, hogy akarom-e…”.

Gyakori nevelési hiba, hogy a szülők gyermekük nevelésénél pont a gyermekük akaratát, képességeit, adottságait, személyiségét nem veszik figyelembe, amikor döntenek valamiről. Sajnos legtöbbször azért sem változtatnak attitűdjükön, mert teljesen meg vannak róla győződve, hogy GYERMEKÜKÉRT teszik, csupa jó szándékkal. (A szélsőséges esetekről van szó, ahol a kialakult helyzet átlép egy természetes határt!)

A kisfiú

Régen történt az egyik legnagyobb bűntény az emberiség történetében, a bűnösök is ismertek voltak, sőt a tett előtt tudták sokan, mire készülnek.

1945. augusztus 6-án 70 000 japán ember egy pillanat alatt vált égő áldozattá, akár hívhatnánk ezt az eseményt is holokausztnak, de valamiért nem hívjuk így. Aztán még ugyanennyien haltak meg a következmények miatt, nekik még az azonnal elégőknél is szörnyűbb haláluk volt.

Mindenesetre érdekes kultúra az, ahol a gyilkos bombát cipelő gépet a pilóta a saját anyjáról nevezi el, vajon szerette vagy utálta az anyját Tibbets ezredes? A mi logikánk szerint utálta, de hát valószínűleg ezért nem lesz itt soha Amerika, nem értünk elég jól a pusztításhoz, és aki nem tud jól pusztítani az, az építésbe sem ad bele mindent. A bombát pedig kisfiúnak hívták, nem valami kód nevet adtak neki, hanem azt, hogy kisfiú. Kisfiú, akiből bármi lehet, gengszter, vagy éppen amerikai elnök, az ártatlan reménység ő, aki pusztulást hoz, aztán pedig békét.

Birkásodunk, azaz főve jó a magyar!

Negyven fok árnyékban, az emberi szervezetet próbára tevő meleg… Gondoltam merészen, nem az autómmal látogatom meg kismama lányomat a székesfővárosban, hanem igénybe veszem a helyközi busz kényelmes szolgáltatását. Tapasztalatom nem sok lévén ezen a területen, türelmesen vártuk Anna lányommal az indulást az egyre inkább felforrósodó buszban. Nincs baj, hiszen ha elindulunk, mindjárt beindul a klíma. Persze, az már rossz ómen lehetett volna, hogy a sofőr felszálláskor közölte, nem tudja bemondani a megállókat, mert „itt nem működik szinte semmi”.

Mernyénél már ájuldoztunk a hőségben, és senki nem tett semmit, tűrtük hősiesen. Mondom, hagyományosan lázadó természet vagyok, hát itt is „intézkednem” kellett. Bátran előrementem hát, és kértem egy kis LEVEGŐT! Szegény sofőrünk elcsigázottan mutatott fel egy A4-es lapot: arra írta fel az autóbusz hibáit, amit induláskor tapasztalt, és, hogy ez csak a jéghegy csúcsa.

A szeretők

Nem tagadom, hogy vannak, gazok, előre eltervezettek, számítók, szétszakítók, élvezkedők, kihasználók. De én most inkább az áldozatokról szólnék.

Azokról, akik belesodródnak, belelépnek, és aztán már nem tudnak kilépni. Mert egyszerűen csak érzik, hogy kell nekik. Nem gondolnak, csak vágynak, akarnak, ahogyan addig még nem.

Tudják, hogy fájni fog, hogy sírás lesz a vége, vagy olykor már az eleje is, de mégis valami meghatározhatatlan erő arra készteti őket, hogy hagyják fájni. Itt nincs józanész.

Mert amikor jön, az a rövid idő maga a tökéletesség, a nem létezés, a kiszakadás a világból. Aztán mikor elmegy, jön az egy nap lebegés. A boldogság utóhatása. S a másnap, az a legrosszabb. Csúszol lefelé a magányban, a kifosztottságban, az ürességben, a „semmitnemérekben”, a bánatban.

Nem, bűntudat nincs, mert a boldogság nem bűn.

Cápáék kemencéje - avagy milliárdoséknál jártam

Cápáék kemencéje. Bár mondhattam volna azt is, Tutuszéké, vagy Dodóéké (na ebből, aki ismeri Őket, tudja kikről szól, aki meg nem, az a nevükön kívül a történetet ismerheti meg).

Ennek keretében élveztem a címben említett házaspár vendégszeretetét.

Ezek a kemencés partik már reggel kezdődnek, amikor Tutusz begyújtja a kemencét. Cápa pácolja a kacsát és a vadat. Kicsi, de gazdag fűszerkertjéből szedi a hozzávalókat. Az egész fokhagymákat keresztben elvágja és a sültek mellé teszi héjastól. A hámozatlan krumplit felvágja és rozmaringot tesz rá. Indul a dagasztás: 3 cipó kenyér, aztán egy tepsi briós, meg a pogácsa. Közben megérkezik Dodó a rétes alapanyaggal. 38 fok melegben tölti a rudakat túróval és barackos mákkal. Áztatjuk a kukoricákat sós vízben és készül az aszalni való almaszelet és szilva.

Az állatorvosi egyetem beteg lova, a bulgáriai közállapotok és hazánk jövője

Bulgária a polgárháború szélén áll. Százezres tüntetések és ötvenezer szoci a hegyek között összegyűlve, a hasonló színű kormány mellett kiállva. Állítólag 75% akarja mielőbb megbuktatni a kormányt, de sem vezérürü, sem jövő elképzelés, sem ellenzéki struktúra. Ha jól összerakjuk a helyzetképet, van egy kőkemény posztkommunista hatalmi rendszer, mely kiskirályi rendszerré alakult, s van a tűrhetetlen anyagi viszonyokban megkeseredett nép, amely talán a magyarországinál is nagyobb arányban megválasztaná az ellenzéket, ha annak lenne valamilyen formája, programja, szervezete.

Bár az ilyen helyzetekről viszonylag sokat tudok, nincs semmi pozitív jóslatom, de stratégiám se sok. Emlékeim szerint 1994-ben voltam Szófiában egy nemzetközi konferencián, talán a legelőkelőbb hotelben. A hotel körül és benne igen jól működő szolgáltatások voltak. A 200 méteres környezetében pénzváltók: igen kedvező árfolyammal. Többen igen boldogok voltak vele. S mikor hazaérve kibontották a maroknyi pénzt, kiderült: a kívül bolgár pénznem beljebb szerb valutára váltott. Melyet a hotel WC-ben sem volt érdemes elkölteni.

Életünk GPS koordinátái

Vannak olyan helyszínek életünkben, melyeket sok-sok év távlatából is részletesen le tudnánk írni. Persze nem azért, mert annak idején annyira megfigyeltük (hátha majd egyszer mesélnünk kell róla), hanem azért, mert az adott térhez élmény is kapcsolódik. Az élmény pedig előhívja a hozzá tartozó környezetet. (Természetesen fordítva is igaz: egy séta szülővárosunkban megeleveníti a régi emlékeket.)

Amikor életünkről, a velünk történt eseményekről beszélünk, visszatekintésünkben előkerülhetnek bizonyos helyszínek: települések, épületek, intézmények, parkok, utcák. „Ebben a városban nőttem fel.” „Ebbe az iskolába jártam, anyukám mindig a kapu előtt állt, mikor kiléptem.” Talán ahhoz, hogy egy-egy ilyen helyet fel tudjunk idézni, hívóinger szükséges, de az is lehet, hogy önazonosságunk szempontjából annyira jelentős, hogy szinte részünkké válik. „Első otthonunkat itt alakítottuk ki, gyermekeinkkel itt élünk tíz éve.” Életünk ezen állomásaihoz kötődünk.

Hőhullám

Lám, mint a cím is mutatja megadtam magam az általános trendnek és az időjárásról, mely a járások megszűnése idején sem szűnt meg, fogok írni. Riasztok egy szép pirosat, mert most ez a divat. Régen csak meleg volt vagy éppen nagyon esett, most azonban sárgát, narancsot vagy éppen pirosat is riasztanak mellé.

Szóval piros és lépjünk is tovább, mert engem ez igazából nem hat meg. 40°C, na és? Kicsit több víz, kicsit több verejték, kevesebb ruha, ennyi.

Az emberi következetesség azonban jobban zavar és most leírok itt egy igazi piros riasztást. Történt a múlt héten, hogy országunk legrettegettebb hivatala ajánlott levelet küldött nekem egy nem túl messze, de nem is túl közel lévő faluba. Hogy miért, azt most ne részletezzük. A lényeg, hogy a megjelölt címen lakó hozzátartozóm felhívott, és én tisztelve a hivatalt - és kíváncsian, hogy mit akart -, kiautóztam rögvest. Előtte azonban felhívtam a helyi postát, és ők közölték, ha kiérek negyed négyig, akkor enyém a levél.

Kiértem, ám kiderült, hogy a levél mégsem lehet enyém...

Barackbefőzés - kicsit másképpen

Mindig szerettem a nyarat. Nem csak a szünidő és a Balaton miatt, hanem azért is, mert nyaranta ott állhattam a nagyanyám mellett és hátramozdíthattam a barackbefőzésben.

Az udvaron dolgoztunk, mert ugye, a konyhában nem lehet ilyen maszatos előkészületeket tenni. Módszeresen készítette elő a nagykondért, amibe a megmosott gyümölcsök kerülnek, a kisebbeket, amikbe majd a leforrázás után már a „veleje”, ahogyan ő nevezte. Kaptam én is kiskötényt, szigorúan hófehérre mosottat, és türelmetlenül vigyáztam a gyöngyöző vizet, amibe belerakhattam – nem dobálva! – a barackokat.

Ma is látom magam előtt mamát, amint szorgoskodik, minden munkafolyamathoz mesélve valamilyen anekdotát, ami már nem is csak a barackbefőzés ősi hagyományait és családi fortélyait jelentette. Ilyen befőzés alkalmával tudtam meg azt is, hogy hogyan ismerte meg a papát, hogyan udvarolt neki, hogy már 12 éves kora óta járt aratásra kévét szedni, hogy hogyan esett bele az egyik falubelije a dobba…