Életünk GPS koordinátái

Vannak olyan helyszínek életünkben, melyeket sok-sok év távlatából is részletesen le tudnánk írni. Persze nem azért, mert annak idején annyira megfigyeltük (hátha majd egyszer mesélnünk kell róla), hanem azért, mert az adott térhez élmény is kapcsolódik. Az élmény pedig előhívja a hozzá tartozó környezetet. (Természetesen fordítva is igaz: egy séta szülővárosunkban megeleveníti a régi emlékeket.)

Amikor életünkről, a velünk történt eseményekről beszélünk, visszatekintésünkben előkerülhetnek bizonyos helyszínek: települések, épületek, intézmények, parkok, utcák. „Ebben a városban nőttem fel.” „Ebbe az iskolába jártam, anyukám mindig a kapu előtt állt, mikor kiléptem.” Talán ahhoz, hogy egy-egy ilyen helyet fel tudjunk idézni, hívóinger szükséges, de az is lehet, hogy önazonosságunk szempontjából annyira jelentős, hogy szinte részünkké válik. „Első otthonunkat itt alakítottuk ki, gyermekeinkkel itt élünk tíz éve.” Életünk ezen állomásaihoz kötődünk.

Hőhullám

Lám, mint a cím is mutatja megadtam magam az általános trendnek és az időjárásról, mely a járások megszűnése idején sem szűnt meg, fogok írni. Riasztok egy szép pirosat, mert most ez a divat. Régen csak meleg volt vagy éppen nagyon esett, most azonban sárgát, narancsot vagy éppen pirosat is riasztanak mellé.

Szóval piros és lépjünk is tovább, mert engem ez igazából nem hat meg. 40°C, na és? Kicsit több víz, kicsit több verejték, kevesebb ruha, ennyi.

Az emberi következetesség azonban jobban zavar és most leírok itt egy igazi piros riasztást. Történt a múlt héten, hogy országunk legrettegettebb hivatala ajánlott levelet küldött nekem egy nem túl messze, de nem is túl közel lévő faluba. Hogy miért, azt most ne részletezzük. A lényeg, hogy a megjelölt címen lakó hozzátartozóm felhívott, és én tisztelve a hivatalt - és kíváncsian, hogy mit akart -, kiautóztam rögvest. Előtte azonban felhívtam a helyi postát, és ők közölték, ha kiérek negyed négyig, akkor enyém a levél.

Kiértem, ám kiderült, hogy a levél mégsem lehet enyém...

Barackbefőzés - kicsit másképpen

Mindig szerettem a nyarat. Nem csak a szünidő és a Balaton miatt, hanem azért is, mert nyaranta ott állhattam a nagyanyám mellett és hátramozdíthattam a barackbefőzésben.

Az udvaron dolgoztunk, mert ugye, a konyhában nem lehet ilyen maszatos előkészületeket tenni. Módszeresen készítette elő a nagykondért, amibe a megmosott gyümölcsök kerülnek, a kisebbeket, amikbe majd a leforrázás után már a „veleje”, ahogyan ő nevezte. Kaptam én is kiskötényt, szigorúan hófehérre mosottat, és türelmetlenül vigyáztam a gyöngyöző vizet, amibe belerakhattam – nem dobálva! – a barackokat.

Ma is látom magam előtt mamát, amint szorgoskodik, minden munkafolyamathoz mesélve valamilyen anekdotát, ami már nem is csak a barackbefőzés ősi hagyományait és családi fortélyait jelentette. Ilyen befőzés alkalmával tudtam meg azt is, hogy hogyan ismerte meg a papát, hogyan udvarolt neki, hogy már 12 éves kora óta járt aratásra kévét szedni, hogy hogyan esett bele az egyik falubelije a dobba…

A férfi egy tükör

Voltam rendes háziasszony. Főztem, sütöttem, vasaltam, idomultam, kedves voltam, megértő és elnéző. S közben teljesen elfelejtettem a valódi önmagam. Eltűnt a humorom, az életörömön, s a kilók csak úgy ragadtak rám.

Mit ér a diploma – visszaping…

Nézem a ponthatárokat és izgulok barátaim gyermekeiért, hogy  legyen elég  pontjuk belépni a diplomavárományosok kasztjába.

Barátnőm blogjánál kifejtettem őszinte véleményemet, hogy számomra a papír önmagában semmit nem jelent. Az is tény, hogy elítélem, aki ennek ellenére szerez papírt olyanról, amit semmire nem tart és nem küzdött meg érte. Azt is bevallom azonban, hogy egész életemben puskáztam, amikor csak lehetett, amit úgy ideologizáltam meg, hogy a puskákon szereplő dolgokat bármikor bárhol megnézhetem és nem érdemes terhelni a memóriát vele.

Az agyunkban lévő CD ROM szerepe nem az adattárolás, hanem a gondolkodás. Magyarul ezt érdemes külső adattárolón elhelyezni, mint pl. a könyvek, lexikonok, internet, papír. Annyira nem szeretek adatokat tárolni, hogy még a saját telefonszámomban is bizonytalan vagyok fejből. Elfogadom persze azok igazát is, akik másként gondolják és elkápráztatnak lexikális tudásukkal.

A nyomok Recskig vezetnek

Nem hiszem, bárkinek is bizonyítanom kellene, hogy a baloldali ellenzék, mely még 4 éve is oly diadalittasan élvezte hatalmát és az abból megszerezhető (lenyúlható) előnyöket, ma képtelen magára találni. Az egykor sztárolt Gyurcsánytól ma mindenki szabadulni akar, úgy félnek tőle, mintha leprás lenne. Fletónak azért még van egy-két dobása. Rángatóznak is tőle az egykori harcostársak, főleg ha tesze-toszának nevezi őket.

„Így múlik el a világ dicsősége”, de valójában hogyan, azt végigélvezhette, végigszenvedhette az ország lakossága. Pontosabban szenvedi ma is, bár hamarosan kifizetik a Gyurcsány-Bajnai idején felvett  kölcsönöket, rezsicsökkentés keretében felszámolják a Horn-kormány idején történő privatizációkor lehetővé vált multi extra profitokat.

(Itt tegyünk egy éles összehasonlítást: míg a „baloldalinak” hívott kormányok Horn, Medgyessy, Gyurcsány és Bajnai idején a bankok és multik rendkívüli teret kaptak a nyerészkedésre, addig a „jobboldali”-nak nevezett FIDESZ-KDNP drasztikusan bekorlátozta azt, sőt a devizahiteleseknél még a végtörlesztésnél 300 milliárdot vissza is szedett.)

A hetvenkedő blogíró!

No, persze nem az értelmező kéziszótár jelentése szerint! Soha nem szoktam dicsekedni. Csupán arra szeretnék utalni, hogy a Kaposvár Most éppen hetvenhét hete kért fel blogírásra. Ezt akkor nagyon nagy megtiszteltetésnek vettem és annak tekintem ma is.

Nagy reményekkel vágtunk neki a város első elektronikus újságjának és úgy érzem, törekvéseink valóra váltak. Én a magam szerény képességével igyekeztem helytállni a többi profi blogoló között. Hogy miképpen, azt nem az én feladatom elbírálni. De egy biztos, remek csapat jött össze, élvezet volt olvasni nap mint nap a sok kiváló írást.

Minden ember életében eljön az a pillanat, mikor tudni kell visszavonulni, nálam most jött el ez a pillanat.

1984

Egy ember valahol egy orosz repülőtéren várja, hogy megtörténjen a csoda. Ám a csoda néha sokáig, olykor örökké várat magára. Nagyon jól tudja ezt egy másik Londonban, egy dél-amerikai ország nagykövetségén rostokoló ember, aki hasonló cipőben jár.

Mindketten lerántottak egy leplet onnan, ahonnan nem kellett volna, s bár nem derült ki sokkal több, mint amit sejtettünk, miszerint a király meztelen, ám arra nem gondoltunk, hogy tetőtől talpig gyantáztat a szentem, és rejtjeleket tetováltat a micsodájára.

Nos, így állunk most, és csak sajnáljuk ezt a két embert, akik számára megállt az idő. Bár vannak, de még sincsenek, sorsuk nem példa, nem hősi jelkép, csupán figyelmeztetés.

Mit tanulhatunk tőlük?

Tiszta erőből nyár

Tizenhétaligmúlt kisebbik lányom bontogatja szárnyait…

Március volt és két napig nem beszéltünk – ami nálunk nagyon nagy dolog – csak kerülgettük egymást a lakásban, mert nem engedtem el egy buliba, ami hajnalig tartott, és amire mindenkit elengedtek, csak őt nem, és nem értettem meg az ifjúságot, és egyébként is őskövület vagyok, és a múlt századi gondolkodásommal tönkreteszem az életét…

Aztán két nap után minden a régi volt… részéről… odabújós, estipuszis, szertelek anyás.
Nekem kétnapi gyomorgörcsös.

NEM AKAROK SÁRKÁNY LENNI!

És akkor eszembe jutott… jutottak a régi nyarak. Más idők voltak, persze… nem volt annyi rémhír, nem kellett annyira félni és félteni... és nem volt mobiltelefon és internet…

De egyébként az ÉLET RENDJE ugyanaz volt. Felnőttünk, fel kellett nőni a felelősséghez, de meg kellett élni a vadságot is. És amit meg kell tapasztalni, azt senki helyett nem tapasztalhatja meg senki, még adott esetben lányom helyett én, az anyaoroszlán sem.

Az én házam, az én kapaszkodóm

Emlékszem, amikor nagyszüleimhez mentünk látogatóba, sok-sok szokásukat kellett fejben tartanunk. Nagypapámnak volt kedvenc villája, kanala és kése is, hamar megtanultuk, hogy terítésnél neki mindig azt kell odakészítenünk. Volt saját fotelja (mi abban sosem ültünk), ahonnan látta, kik tartanak épp hazafelé a gyárból, de a Panoráma, vagy Ablak műsorát is kényelmesen nézhette belőle. Nagymamámat is kedvenc tárgyai segítették a konyhában. Megmondom őszintén, gyermekként nem értettem, minek ez a felhajtás holmi evőeszközökkel és fotelekkel. Ma már tudom…

Ahogyan idősödünk, egyre fontosabbá válnak életünkben a szokások, a rutinok, a kapaszkodók. Az idős embereket a legkisebb változások is kizökkenthetik a megszokottból. Márpedig számukra a megszokottság biztonságot is jelent. Így lesz egyensúly az életükben.

Az idősebb emberek nehezen tudnak lépést tartani a külvilág változásaival, de amíg otthonukban megvan a kellemes, igényükhöz, kívánságaikhoz alkalmazkodó állandóság, addig képesek a külső ingerekkel is boldogulni. Mert van hová visszabújni. Van kapaszkodó. Az otthon a legerősebb kapaszkodója lehet az idős embereknek.