Birkásodunk, azaz főve jó a magyar!
Megfogadtam, hogy többet soha, egyetlen „szolgáltatóval” sem pörölök. Mert felesleges. Mert kis országunkban nincs igaza annak, aki fizet a „szolgáltatásért”, a „szolgáltató” a kiskirály, és mi félünk tőle. Megfigyeltem már a hivatalok ügyintézését, úgy járulnak az ügyfelek a hivatalnok elé, hogy szinte bocsánatot kérnek azért is, hogy egyáltalán merészeltek belépni az intézménybe. Ennek már hagyománya van nálunk.
Én „hagyományosan” a lázadók táborába tartozom, ezért is nem hagytam szó nélkül, amikor az akkor tíz éves lányom autóbuszbérletét a helyi járatos buszon elvette két bősz ellenőr, mert aznap itthon felejtette a diákigazolványát, és ugye, a bérlet csak azzal együtt érvényes és nem megállapítható az iskolatáskát hátán cipelő tíz éves kislányról, hogy diák. Ez nem is baj. A szabály az szabály és ha nem tartatódik be, hát fizessen büntetést az elkövető.
Amit nem értettem, és nem is tudtak meggyőzni helyességéről, az az a szankció, hogy ELVESZi a bérletet a közlekedési élet-halál ura. De még talán ezt is letuszkolták volna a torkomon. Azt már kevésbé, hogy hiába mentem délután a központjukba, hogy kifizettem a büntetést (szigorúan csekkel igazolva), kérem vissza a bérletet, NEM ADTÁK, mondván az ügyintézési idő már letelt, így azt csak másnap reggel kaphatjuk vissza.
És másnap majd azért büntetik meg a gyereket, mert lesz ugyan diákigazolvány, de bérlet nem? A válasz teljesen kielégítő volt: a szabály az szabály. Ja, és hogy a bérlet éppen náluk van letétben? Az nem indok, a SZABÁLY AZ SZABÁLY, TESSÉK MÁR MEGÉRTENI, NA!!!
Nem hagytam annyiban, én az elvetemült kiskölök, a kis bűnözőpalánta anyja panaszos levelet írtam nagy dirrel-durral, hogy most aztán én megmutatom, és mit gondolnak, és jogállam… Két hét múlva a minőségbiztosítási folyamatoknak teljesen megfelelő választ kaptam: A SZABÁLY AZ SZABÁLY!
Na, ezért fogadtam meg, hogy többet nem.
Hiába érvelt a sofőr azzal, hogy az utasok biztonságáért ő felel, a válasz a társaság részéről félelmetesen ismerős: akkor majd más ül a volán mögé, és hétfőtől már nem kell a munkába indulással bajlódnia. A FORTÉLYOS FÉLELEM IGAZGAT.
Ügyfélbarát ügyintézés, és szolgáltatás. Ebben élen jár utazási szolgáltatást nyújtó társaságunk. És hogy miért ragadtam tollat ez ügyben most mégis? Két oka van. Egyrészt, mert megállapítottam, hogy a tűrőképességem az eltelt hét év alatt rendkívüli módon megedződött, mondhatni határtalanná vált, másrészt tömegben tapasztalhattam meg az elbirkásodás útján tett jelentős lépéseinket.
Negyven fok árnyékban, az emberi szervezetet próbára tevő meleg… Gondoltam merészen, nem az autómmal látogatom meg kismama lányomat a székesfővárosban, hanem igénybe veszem a helyközi busz kényelmes szolgáltatását. Tapasztalatom nem sok lévén ezen a területen, türelmesen vártuk Anna lányommal az indulást az egyre inkább felforrósodó buszban. Nincs baj, hiszen ha elindulunk, mindjárt beindul a klíma. Persze, az már rossz ómen lehetett volna, hogy a sofőr felszálláskor közölte, nem tudja bemondani a megállókat, mert „itt nem működik szinte semmi”.
Mernyénél már ájuldoztunk a hőségben, és senki nem tett semmit, tűrtük hősiesen. Mondom, hagyományosan lázadó természet vagyok, hát itt is „intézkednem” kellett. Bátran előrementem hát, és kértem egy kis LEVEGŐT! Szegény sofőrünk elcsigázottan mutatott fel egy A4-es lapot: arra írta fel az autóbusz hibáit, amit induláskor tapasztalt, és, hogy ez csak a jéghegy csúcsa. Többek között azt is, hogy nem működik a légkondicionálás. De hiába jelezte mindezt induláskor, és hiába érvelt azzal, hogy az utasok biztonságáért ő felel, a válasz a társaság részéről félelmetesen ismerős: akkor majd más ül a volán mögé, és hétfőtől már nem kell a munkába indulással bajlódnia. A „FORTÉLYOS FÉLELEM IGAZGAT”.
Ja, és régen sem volt klíma a buszokban, és akkor is utaztak az emberek. Aha, csak akkor nyithatók voltak az ablakok!
A társaság utasbarát, de legfőképpen profitorientált szemléletének köszönhetően tehát ülünk a katlanban. Beletörődve legyezgetik magukat utastársaim, néhányan az idősebbek közül ijedten és reménykedve néznek rám, ahogyan visszamegyek a helyemre. De mit is tehetnénk? A háborgástól nem lesz több levegő.
Megoldás kell, mondom másodszori sofőrnél tett látogatásomkor. Minden tiszteletem az övé az elkövetkező két órában, ahogyan gyakorlatilag tíz kilométerenként megáll, hogy a tetőn lévő vészkijárat ajtót felnyissa, és így egy kis légmozgást juttasson az egyre inkább szaunához hasonlító utastérbe. Közben a motorhoz vezető „nyílás” teteje is felcsapódik, még forróbbá téve a levegőt, és még tovább rontva az amúgy is ingatag biztonságérzetünket. Az utolsó húsz kilométert már úgy tesszük meg, hogy Anna lányommal felváltva tartjuk nyitva a tetőajtót, állva az üléseken, karunkkal kinyomva azt, mert hogy az idő vasfoga megrágta a rögzítőket, így azok nem dolgoznak.
De legalább a jókedv megmaradt.
Hagyományosan lázadó természet vagyok, nem akarok felejteni. De abban a pillanatban rémülten ismerem fel, hogy az állandó stimulációval lassan már engem is sikerül a birkásodás útja felé terelni.
Tiszta retró, nem? – mondja egy velem körülbelül egyidős hölgy – a farossal tett osztálykirándulásokat idézi. Ja, de azért csak eltelt negyven év…, nem kellene ezt azért valahogyan a „szolgáltató” felé jeleznünk?! Azért mégis csak a biztonságunk, az emberélet - mondom én.
Utazunk tökéletes biztonságban, az elenyésző mértékű útiköltségért teljes körű szolgáltatást élvezve. Leszálláskor kicsavarjuk az izzadságot a ruhánkból, hálát mondunk, hogy nem haltunk meg, és igyekszünk felejteni.
Hagyományosan lázadó természet vagyok, nem akarok felejteni. De abban a pillanatban rémülten ismerem fel, hogy az állandó stimulációval lassan már engem is sikerül a birkásodás útja felé terelni.
Hiszen csak ezt a blogot írtam meg.
