Barackbefőzés - kicsit másképpen
Mindig szerettem a nyarat. Nem csak a szünidő és a Balaton miatt, hanem azért is, mert nyaranta ott állhattam a nagyanyám mellett és hátramozdíthattam a barackbefőzésben.
Az udvaron dolgoztunk, mert ugye, a konyhában nem lehet ilyen maszatos előkészületeket tenni. Módszeresen készítette elő a nagykondért, amibe a megmosott gyümölcsök kerülnek, a kisebbeket, amikbe majd a leforrázás után már a „veleje”, ahogyan ő nevezte. Kaptam én is kiskötényt, szigorúan hófehérre mosottat, és türelmetlenül vigyáztam a gyöngyöző vizet, amibe belerakhattam – nem dobálva! – a barackokat.
Ma is látom magam előtt mamát, amint szorgoskodik, minden munkafolyamathoz mesélve valamilyen anekdotát, ami már nem is csak a barackbefőzés ősi hagyományait és családi fortélyait jelentette. Ilyen befőzés alkalmával tudtam meg azt is, hogy hogyan ismerte meg a papát, hogyan udvarolt neki, hogy már 12 éves kora óta járt aratásra kévét szedni, hogy hogyan esett bele az egyik falubelije a dobba…
Szájtátva hallgattam, persze akkor még nem tudtam, mi az a kéve, a dobot is olyan kisdobos dobnak hittem, de akkor is csuda egy dolog volt! Úgy tudott mesélni, hogy szinte megelevenedett minden, a képek, amiket akkor képzeltem, ma is megjelennek néha álmomban.
Ahogyan ránézek az én mamámra, a hajdanvolt, erős, mindenre megoldást tudó, türelmes fiatalasszonyt látom, és nem egy ijedt szemű kis öregasszonyt, aki fájdalmasan nézi vérző ujját.
Talán nyolcéves lehettem, amikor kotnyeleskedésem jutalmaként a forró barackvelő ráloccsant a kezemre. Persze sírtam, nagyon fájt… és ő, ahogyan máskor is, ha valami baj történt, azonnal tudta, mit kell tenni, tette a dolgát, hideg víz, puszi, vigasztalás. Nem dorgált meg, nem kiabált velem, és ezt nem az idő nosztalgiája mondatja velem (bizony, kaptam taslit is tőle, az utolsót tizenhét évesen... volt is oka annak).
Készítem elő a nagykondért, a kisebbet a „velőnek”, a kezemen a régi folt halványult már, de még idézi azt a régi barackbefőzést. Már nem vagyok kotnyeles, dolgozom módszeresen, mozdulataimban a mamával. A mamával, aki nyolcvannyolc évesen ott ül velem, immár az én házam udvarán, és én mesélek neki. Elmesélem a kifröccsent barackvelő esetét a kezemmel, és ő néz rám tágranyitott szemmel…
Látom, az ő emlékei valahol máshol járnak. Máshol, de már nem mesél róluk, hallgat engem, akinek bizony közben a gondolatai el-elkalandoznak, mert már a következő órák, napok betáblázott eseményeit veszem sorra. Teszem a dolgom, forró víz, barackmag jobbra, velő balra… egy halk szisszenés… és egy véres ujj. Nem, nem az enyém, ő vágta meg magát egy kiskéssel, amivel meg akart hámozni egy túlérett barackot.
Miért kellett ahhoz a kés???!!! - emelném fel a hangom, de a „miért” után nem jön ki több a torkomon. Mert ahogyan ránézek az én mamámra, a hajdanvolt, erős, mindenre megoldást tudó, türelmes fiatalasszonyt látom, és nem egy ijedt szemű kis öregasszonyt, aki fájdalmasan nézi vérző ujját.
Bekötözzük, már nem vérzik, mesélem, hogy hányszor kötöztem be nagyobbik lányom sebeit, aki nem volt valami ügyes a játszótéri eseményekben. Mesélek neki arról, hogy nemsokára már ez a kis csetlő-botló kötözi be az ő kisfia-kislánya sebeit, és tudom, hogy tíz perc múlva rácsodálkozva megkérdezi, hogy a lányaim mikor jönnek haza az iskolából…
Forr a lekvár. A szél baracklekvár illatát keringeti körülöttünk.
