A szeretők
Nem tagadom, hogy vannak, gazok, előre eltervezettek, számítók, szétszakítók, élvezkedők, kihasználók. De én most inkább az áldozatokról szólnék.
Azokról, akik belesodródnak, belelépnek, és aztán már nem tudnak kilépni. Mert egyszerűen csak érzik, hogy kell nekik. Nem gondolnak, csak vágynak, akarnak, ahogyan addig még nem.
Tudják, hogy fájni fog, hogy sírás lesz a vége, vagy olykor már az eleje is, de mégis valami meghatározhatatlan erő arra készteti őket, hogy hagyják fájni. Itt nincs józanész.
Mert amikor jön, az a rövid idő maga a tökéletesség, a nem létezés, a kiszakadás a világból. Aztán mikor elmegy, jön az egy nap lebegés. A boldogság utóhatása. S a másnap, az a legrosszabb. Csúszol lefelé a magányban, a kifosztottságban, az ürességben, a „semmitnemérekben”, a bánatban.
Nem, bűntudat nincs, mert a boldogság nem bűn. De olyan mélyre csúszol, hogy már fizikailag fáj az a semmi, ami vagy. Legalább egy hét kell ahhoz, hogy újra felépítsd magad. Az önbecsülésed, azt a valakit, aki nem „csak egy szerető”.
Ha összeszeded az erőd, és véget vetsz a dolognak, marad benned egy hiány, hogy lemondtál valamiről, ami boldoggá tett.
Telnek az évek, de fel sem tűnik. Mert mint egy drogos, kéred az adagod, még ha ez is az ára.
Pedig akik szeretnek, azok tiltanak, lebeszélnek, szembesítenek, féltenek. Mindennel és mindenkivel úszol szemben, miközben azt hiszem, talán valóban nincs kapaszkodó. S tudod, hogy így nem mehet tovább, de minden mást megalkuvásnak tartasz.
Ha összeszeded az erőd, és véget vetsz a dolognak, marad benned egy hiány, hogy lemondtál valamiről, ami boldoggá tett. Ha viszont nincs ehhez erőd, elsorvadsz. Szép lassan saját magadat pusztítod el. Mert a szerető szeretőknek ritkán jár a happy end.
