A kisfiú
Vannak napok, amikor minden egyértelmű. A világ fittyet hányva a kvantumugrásokra, egyenletesen pergeti a perceket. Van olyan délelőtt is, mint ez a mai, hogy csak a vízesések cseppjei keltenek hullámokat a csendben, csak a halak csobbannak néha egyet, egyet.
Ritka idill ez és ritka lehetőség, ám a naptár közbeszól, most nem írhatok a csendről, a nyugalomról.
Régen történt az egyik legnagyobb bűntény az emberiség történetében, a bűnösök is ismertek voltak, sőt a tett előtt tudták sokan, mire készülnek.
1945. augusztus 6-án 70 000 japán ember egy pillanat alatt vált égő áldozattá, akár hívhatnánk ezt az eseményt is holokausztnak, de valamiért nem hívjuk így. Aztán még ugyanennyien haltak meg a következmények miatt, nekik még az azonnal elégőknél is szörnyűbb haláluk volt.
Mindenesetre érdekes kultúra az, ahol a gyilkos bombát cipelő gépet a pilóta a saját anyjáról nevezi el, vajon szerette vagy utálta az anyját Tibbets ezredes? A mi logikánk szerint utálta, de hát valószínűleg ezért nem lesz itt soha Amerika, nem értünk elég jól a pusztításhoz, és aki nem tud jól pusztítani az, az építésbe sem ad bele mindent. A bombát pedig kisfiúnak hívták, nem valami kód nevet adtak neki, hanem azt, hogy kisfiú. Kisfiú, akiből bármi lehet, gengszter, vagy éppen amerikai elnök, az ártatlan reménység ő, aki pusztulást hoz, aztán pedig békét.
Itt meg is állhatunk egy pillanatra és elküldhetjük a híres nyugati demokráciákat a jó büdös francba.
Sem Trumanra, sem tettes társaira nem várt nürnbergi per, vagy hágai bíróság, pedig előre megfontoltan cselekedett, sőt három nappal később már a következmények ismeretében dobatta le a kövér embert (hamar felnőtt a kisfiú) Nagaszakira.
Itt meg is állhatunk egy pillanatra és elküldhetjük a híres nyugati demokráciákat a jó büdös francba. Nekünk pofáznak ezek, amikor itt nálunk a rendszerváltáskor senki, még aki nagyon megérdemelte se kapott egy méretes mafflást se, csak kiemelt nyugdíjat, esetleg esélyt némi privatizációra.
Marad a csönd. A környék érzi a feszültséget, senki nem nyúl a berántó zsinórhoz, a permetezők, fűrészek némán várják a végkifejletet.
Ám végkifejlet nincsen, amikor a világ szemet hunyt e két robbanás felett, akkor örökre és véglegesen deklarálta, hogy bizony Orwellnek a múltat és a jövőt tekintve is igaza volt, vannak egyenlők, és vannak egyenlőbbek.
Én sem tehetek mást, mint örülök e pillanatnyi csendnek, egy illúziónak, hogy a világ szép is lehet, vagy lehetne. A többi néma csend.