Gondolatok egy újabb szoboravatásról!

Ez órában, amikor e sorokat írom, a Jobbik (ugyan kitől jobbik?) Horthy-szobrot avat Budapesten, a Szabadság téren. A tér másik oldalán meg ellentüntetők sárga csillaggal, részben állítólagos magánszervezetek, de itt lesz az Együtt 2014-PM is. A Millát már nem emlegetik, ciki, hogy eddig még soha sem sikerült nemhogy „Millát”, de ötvenezret sem összeszedniük. A dolog azonban választási propagandagyanús mindkét oldalról. Lesz miről cikkezni a nyugati sajtónak. S talán éppen ezt szolgálja az egész showműsor?!

Demjén „Rózsi” aug. 28-án a „Témá”-ban megjelent nyilatkozatában felveti annak lehetőségét, hogy „Bajnait és a Jobbikot ugyanonnan finanszírozzák.” Ehhez hasonló gondolatok már évek óta gyakran fordulnak meg bennem, s azt sem találnám teljesen kizártnak, hogy néhány bőkezű finanszírozóknak még esetleg cigánygyilkosságok megrendelésére is telik.

Akik mindent vissza szeretnének állítani

Október 23-a már messze van, mégis ettől hangos ma is a média. Ez a nap végképp bebizonyította, hogy nagy gond van az ellenzékkel. Egymás után futnak bele a butábbnál butább hibákba. Eddig Bajnai és környezete jeleskedett a botrányokban – lásd a gyomorforgató szobordöntögetést -, most felsorakozott mellette az MSZP is. Kezdve a Tavares-jelentéstől a máig megoldatlan bajai videóig, a pártfinanszírozás forrásainak ex-elnöki feszegetésén át a Műegyetem rakparton történtekig.

Miközben a kormány megemlékezése a Hősök terén méltó volt az alkalomhoz, az ellenzék a rakparton bemutatta legrosszabb formáját. Valójában azt, amilyen. A politikához főként balkézzel nyúló Mesterházy és Bajnai a közös gyűlésük előtti napra időzítették az MSZP-Együtt választási paktum aláírását. Ami aláírás nélkül is irritált minden más kisebb-nagyobb pártocskát.

Bunki

Szerintem nincsen olyan ember, aki ne épített volna gyermekkorában bunkert. Jó volt beköltözni a kisasztal alá, melynek falait kiürült kartondobozokból, vagy takarókból készítettük, odabent pedig minden megvolt, amire csak egy kisgyermek vágyhat: kártya, társasjáték, puha párnák, nasi, és sok locsi-fecsi, nevetés. Bármilyen játék sokkal jobb volt odabent.

A bunkinak varázsa volt. Erősítette a tesókkal, barátokkal az összetartozást (és a szülőktől való elkülönülést, mert ők ehhez „nem értenek”, és ez most csak a miénk). Igaz, nem veszély elől menekültünk oda, hanem önszántunkból bújtunk be, de nagyon jó volt saját titkos terepet teremteni. Itt könnyebben találtunk közös témát, magunkról is többet árultunk el.

A gyerekekben is korán kialakul az az érzék, ami a szociális távolságtartásért „felel”, érzik, csak ahhoz jó odabújni, akit szeretünk. Bunkert sem építünk „akárkivel”, csak olyannal, akivel jó együtt lenni, akit beengedünk saját személyes, közeli szféránkba.

Viharok emlékezete

Furcsa, de igaz, alig múlt el Mindenszentek, alig múlt el a Halottak napja és újra emlékeznünk illik, kell. Mi ilyen tájt nem öltözhetünk idétlen jelmezekbe, nem bulizhatunk, nekünk van mire és kell is emlékeznünk. Néhányan talán már kitalálták, a forradalom utolsó napjairól fogok írni, és az azokat követő reménytelen évekről.

1956. november 3-án délben még tárgyalt a szovjet delegáció a csapatkivonásról, aztán már éjfél előtt elhangzott a szó „ГРОМ!”, vagyis menydörgés és elindította „ВИХРЬ”,  vagyis a forgószél nevű hadműveletet, amely romba döntötte a magyar nép esélyét a felemelkedésre talán örökre.

Az Alföldön kezdődtek a harcok, de másnap hajnali négy órakor már Budapest utcáin dübörögtek a harckocsik. A túlerő óriási volt, több mint hétezer tiszt és ötvenkétezer sorkatona zúdult a szabadságukért, a mi mostani jövőnkért is küzdőkre. Magyar részről 2500-an, a szovjetek részéről 2200-an vesztették életüket. A magyar oldalon 20 000 sebesült, és újra rommá lőtt házak jelezték, hogy az ázsiai hordák majd száz év után ismét megálljt parancsoltak a magyar szabadság eszményének.

200 000 honfitársunk kényszerült elhagyni a hazáját. Akik maradtak, azoknak keserűen kellett megtapasztalniuk, hogy a Kárpátokon túlról importált szakszerű diktatúra nem kegyelmez senkinek. Orvosok voltak kénytelenek otthagyni hivatásukat és segédmunkásnak állni, csak azért, mert tették a dolgukat és ellátták a sebesült szabadságharcosokat, és sokan kerültek börtönbe csupán azért, mert nem tetszettek a hatalomnak.

Expasik bűnbánata

Valami történik. Nem tudom biztosan, hogy mi, de gyanús. Exek adják egymásnak az „annyiramegbántam” ábrázatot. Egymás után bukkannak fel. Sok év hallgatás és megmagyarázhatatlan hirtelen eltűnés után. Egyikük a nyakamba borul már-már könnyek között, a másik vacsorázni visz, a harmadik meg játssza az „énmegjavulatmot”. Gyónnak, magyarázkodnak, reménykedve pislognak. Nem is értem, mit várnak?

Megközelítőleg ugyanaz a bocsánatkérő szöveg. Hogy fiatalok voltak, és a kapuzárási pánik, meg a családalapítási para, még nem éltek eleget, veled csak komolyan lehet. Pedig nem. És most higgyem el? Erősen fennáll a kukázás, és a múltban turkálás veszélye, vagy valóban megbánták és tényleg rájöttek, én voltam a legjobb dolog az életükben? Háhá.

Életre-halálra

Szombati ebédhez van terítve. Öt tányér, öt kés, öt villa, mindenből öt, mert ennyien vagyunk a családban. Ő kint olvas a teraszon, kezében a kávéscsészéje, míg a másik az ebédet kavargatja, hát azok meg csak játszanak a kertben. Kisvártatva ő feláll a székből, gondosan összehajtja az újságot, bemegy a lakásba és a pohár alján ülő maradék kávécseppekre szódát önt. Kicsit megkevergeti, majd gyorsan lehúzza. Még mielőtt a torkából a gyomráig érne a zavaros víz, a poharat elmossa, egyet röviden beletöröl és elteszi a helyére. Kérek én is fura vizet, de nem ad, gyerek vagyok, nem ízlene. Ebédhez hív minket, majd a másik tálal. Segítünk neki, kihozzuk a különböző méretű lábosokat, edényeket és eszünk. Órákkal később már egy faluból kiérve gyorsul a kocsi, már amennyire ereje engedi, a hajunkat a hűvös őszi szél tépi és az orrunkba már kitörölhetetlenül beleköltözött az a kesernyés-dohos illat.

Aztán egyik napról a másikra, soha többé nem terítünk szombaton.

Évek telnek el, sokáig semmi sem változik, jó gyereknek lenni. Kicsit kinevetni a felnőtteket és bolondnak lenni. Aztán egyik napról a másikra, soha többé nem terítünk szombaton. Nem viszünk étkészletet az ebédlőbe, nem hordjuk nevetve az edényeket, nem ülünk többet a kocsiban. Nem kérlelem többet, hogy csak egy kortyot hadd igyak a zavaros vízből, és ő nem korhol, hogy még mindig szemtelenül fiatal vagyok az ilyesmihez.

A Vörös Rébék

Újra mocskolják Magyarországot. Ezúttal egy svéd filmben interjúvolják Heller Ágnest és Dopemant.

Heller Ágnes akadémikusunkat, kinek – tán emlékeznek – jelentős összeg jutott, majd' 100 millió, a műszaki fejlesztési alapból, egykor volt munkahelyem, az OMFB utódszervezetétől. Igaz, a benyújtott téma a sajtóhírek szerint (nem) kissé különbözött a kiírástól, de hát ilyen apróság „jól menő” filozófusoknál, Gyurcsány-Bajnai regnuma alatt bizony előfordult, emlékeim szerint közel fél milliárd forint összegben.

Hogyan találtak rá a svéd filmesek Dopemanre, a szobordöntögető rapperre, ki a b…szd meg a kormányt, b…szd meg az Orbánt” refrénű elévülhetetlen értékű dalát énekelte szobordöntés közben, talán kissé meglepő. Vagy a svéd producer van kiválóan otthon a magyar szlengben, vagy jó muszkavezetője (pardon, svéd vezetője) volt.  Fiatalabbaknak említeném, hogy a muszkavezetők pontosan tudták, merre találhatók szép magyar leányok a szovjet hadsereg katonái részére, és hol lehet (számukra) öröm a leányság elvétele.

A „sarki virágos néni”

Hétköznap mindig korán kelek, még sötét van, mikor elindulok friss péksüteményért. A „mi” virágárus nénink ilyenkor már üzletében tesz-vesz, szépítgeti, rendezgeti portáját. A lámpa fényénél virágok és dekorációk kontúrjait, és rutinos mozdulatokat látni. Lassan öltözteti fel a helyiséget: kicsit igazít itt, kicsit simít ott, végül minden kellék, áru, termék megtalálja a maga helyét.

Most, halottak napjához közeledve nagy a nyüzsgés a virágüzletekben, de a „mi” virágárusunk most sem siet. Üzletében nincsen „fontosabb” csokor, alkalom, vagy rendelés. A virág van, és Ő. Nyitástól zárásig, minden nap.

Ha belépünk hozzá, nem csak virágcsokrot kapunk, jut nekünk bőven idejéből, és mosolyából is. Vásárlói „törzsvásárlók”, akik nem kedvezmények és kuponok érvényesítése miatt térnek vissza hozzá. Sokkal többet érnek kedves, érdeklődő szavai, melyekre a mai, idegenkedő világunkban olyan nagy szükség van! Sosem siet, sosem kapkod, nyugalmat, harmóniát érezni körülötte.

A hét

Tengernyi gond közepette annyi örömünk azért lehetett, hogy az idő szép volt. Szóval indián nyár, hogy ne a magyar, kissé irritáló nevét kelljen használnunk ennek az őszi csodának. Igen, indián nyár, bármit is jelentsen ez, nekem igazából Hosszú Toll történetét jelenti, A sós sziklák völgyét. Tízéves koromban kaptam a könyvet az iskolában, hogy miért azt, már nem tudom, de talán tízszer is elolvastam a kis indián fiú beavatásának történetét, aki a végén megmenti a kanadai lovasok által üldözött törzsét.

Bár később magával ragadtak Karl-May könyvei is, ám Winnetou soha nem versenyezhetett a szívemben Hosszú Tollal. Őt már gyerekként is valóságosabbnak éreztem, mint az apacs főnököt. Mindenkinek csak , mert egyrészt érdekes olvasmány, másrészt egyfajta dokumentum arról, hogy a szabadság és tolerancia bajnokai, legyenek azok kanadaiak, vagy jenkik, miként bántak és bánnak még ma is az Új Világ őslakosaival.

Indián nyár, hogy is írta Updike: „Mindannyian tudjuk, eljön a nap, amikor utoljára nyírjuk le a füvet abban az évben.” Ez a nap is ezen a héten volt. A fű, mintha csak tavasz lenne, harsány zöldre és erősre nőtt. Igazából sajnáltam levágni, de a hosszú szálak közül nehezebb kiszedni a leveleket, melyek szép idő ide vagy oda, azért már hullnak rendesen.

Októberi vihar a szívemben

57 éve egy nap alatt cserélt hazát nagyapám. Vihar volt akkor október-novemberben, igaz, Kaposvárt a szele érintette „csak”, ahogyan mondják: hála istennek.

Nagyapám akkoriban a TEFU-nál dolgozott (Teherfuvarozási Vállalat), teherautó sofőrként. Mindig izgága ember volt, a maga alig 167 centijével, és ahogyan a családi krónika tartja, elsőként ment Budapestre, amikor kitört a fóradalom (nagyanyám mondta így), hogy élelmet vigyen a fővárosba. A harcok alatt szinte naponta tette meg a Kaposvár-Budapest távolságot, félelem nem volt benne. Gyerekként mindig csodáltam, hogy soha nem ismert lehetetlent, ha valamit elhatározott, azt tűzön-vízen keresztülvitte.

Egyetlen eset kivételével.

A hatvanas években sokszor hallottam nagyanyámtól, ahogyan nagyapámat korholta, hogy „bezzeg, ha akkor Amerikába megyünk…”, meg „bezzeg, ha akkor…már mi lenne belőled…” Kíváncsivá tettek ezek a mondatok, és hosszas rábeszélésre, suttogva, minden redőnyt lehúzva a szobában, elmesélték a történetet, ami sok tucatnyi családban lejátszódhatott.