Októberi vihar a szívemben

57 éve egy nap alatt cserélt hazát nagyapám. Vihar volt akkor október-novemberben, igaz, Kaposvárt a szele érintette „csak”, ahogyan mondják: hála istennek.

Nagyapám akkoriban a TEFU-nál dolgozott (Teherfuvarozási Vállalat), teherautó sofőrként. Mindig izgága ember volt, a maga alig 167 centijével, és ahogyan a családi krónika tartja, elsőként ment Budapestre, amikor kitört a fóradalom (nagyanyám mondta így), hogy élelmet vigyen a fővárosba. A harcok alatt szinte naponta tette meg a Kaposvár-Budapest távolságot, félelem nem volt benne. Gyerekként mindig csodáltam, hogy soha nem ismert lehetetlent, ha valamit elhatározott, azt tűzön-vízen keresztülvitte.

Egyetlen eset kivételével.

A hatvanas években sokszor hallottam nagyanyámtól, ahogyan nagyapámat korholta, hogy „bezzeg, ha akkor Amerikába megyünk…”, meg „bezzeg, ha akkor…már mi lenne belőled…” Kíváncsivá tettek ezek a mondatok, és hosszas rábeszélésre, suttogva, minden redőnyt lehúzva a szobában, elmesélték a történetet, ami sok tucatnyi családban lejátszódhatott.

Egy első randi margójára

Csak képek ugranak be. A szemek, a száj, egy mozdulat, egy illat. Aztán a mondatok. Szivárognak. Nem az elhangzásuk sorrendjében, hanem ahogyan a kedvük tartja. Aztán azok a mondatok, amiket jó lett volna elmondani, de valahogy meglapultak benned.

De hiába gondolod úgy, hogy azért jobb lett volna még azt megkérdezni, és beékelni, egy másik pózban ülni, talán kicsit közelebb. Meg a másik blúzt felvenni, és amúgy meg az a kis piszok hogy került a körmöm alá, és egyébként is. És biztos azért nézegeti az arcom, mert a szemfestékem már az államon táncol vagy valami oda nem illő szőrszál. Pedig nyilván nem.

A szívroham is halványul, ami megelőzte. Nem mondom, hogy normál ritmusban ver, de visszaköltözött a torkomból a neki eredetileg kijelölt helyre. Egyelőre.

Ez az én hetem

Kedves Naplóm,

hol is kezdjem... Fogalmazzunk úgy, hogy mostanában nem igazán vagyok a helyzet magaslatán. A hét szokványosan kezdődött volna, ha nem öntöm az ölembe a frissen lefőzött illatos feketét, ezzel kisebb égési sérülést okozva önmagamnak. Mazochizmusom és balszerencsém tovább folytatódott azzal, hogy bevonszoltam magam a kora reggeli órámra, amiről kisvártatva kiderült, hogy az oktató váratlan betegsége miatt elmarad.

Ezután hazamentem, az eredeti terveimmel ellentétben eszem ágában nem volt főzni. Persze dolgozott bennem a kisördög, hogy na, csak azért is főzni fogok, és csak szerényen két tojást raktam fel főni egy lábosba. Ezután bevonultam a szobámba, pár határidős munkámat javítgattam, mikor eszembe jutott, a tojások már biztos jók, hm, végre ehetek. Nagy műgonddal kivettem a tojásokat, vigyázva, nehogy megégessem a még ép testrészeim és úgy éreztem, ezt a csatát megnyertem. Persze másodpercekkel később, amikor feltörtem az egyik, általam főttnek hitt, valójában viszont nyers tojást, észrevettem, hogy nem gyújtottam meg a gázt...

Őszi szép tavasz

A Békemenet természetesen politikai erő, szövetségképzés, a nemzeti oldali szavazók biztos megmutatkozása. De igazi élmény is, az egyéni és kollektív tudattalan építője. A felemelt érzelmi pillanatok mélyen íródnak a lélekbe, megerősödnek az együtt menetelő családok, különösen jól hat ez a gyermekek identitásfejlődésére. És persze a Békemenet képei bejárják az egész világot, s aki hazánkról eddig csak rosszat hallott, annak a fejében is megmozdul talán valami. És mit gondolnak, az a fiatal, aki ennek élményét magába szívja, nem inkább itthon akar majd élni?

Nagy ajándék volt az őszi szép, tavaszt sugárzó nap, és maradandó ajándék a nemzetnek ez a békés, hatalmas együtt menetelő tömeg.

És nehezen szólok egy másik rendezvényről, melyet a Schiffer András szerint csak „álbaloldali”-nak nevezett pártok együtt rendeztek. Az LMP ezen egyébként nem vett részt, mint Schiffer mondta, nem kívánnak szobordöntögetőkkel és szemkilövetőkkel együtt színpadra lépni.

Ez a színpad aztán többeknek kínpad lett, leginkább Mesterházynak, akibe Fletó emberei fojtották belé percekig a szót, összefogást követelve. Az összefogás azonban a színpadon igencsak szakadozott. Állítólag Gyurcsány megszegte a megállapodást és szorgosan „ekézte” a többieket.

Álvideó, populizmus és a Horn Gyula-bérlet

Amikor e sorokat írom, még teljes a homály a bajai videó ügyében. Csak remélni lehet, hogy egyik komoly pártnak sincs köze ehhez az ordenáré akcióhoz, a filmbűnözőket pedig lecsukják.

Amit tudunk, az az, hogy az MSZP túl van a választási kongresszusán. Megvan a választási listájuk is – meglepő kaposvári „veszteségekkel“. A nagy csinnadratta mellett egy furcsa „jövő-csomagot“ tettek a választók asztalára. Olyan ígéretdömpinget adott elő Mesterházy Attila, hogy már-már azt hittem, maga Gyurcsány Ferenc áll a rivaldafényében.

A 2002-es és a 2006-os választások előtt is így volt. Pontosan tudni lehetett akkor is, hogy ami fűt-fát beígértek a szocialisták, az teljesíthetetlen. Mégis rájuk szavazott a jószívű, a csupa szépet hinni szerető magyar nép. Mindkétszer megverték cukros ígéreteikkel a Fidesz–KDNP-t. Pedig a napnál is világosabb volt – ahogy nagy vezérük később maga ismerte be –, hogy kormányozni nem tudnak, ezért inkább hazudtak nappal, délben és este.

2010-re már minden kiderült...

Szomszédok közt

Az otthon-érzéshez, a helykötődéshez nem elégséges, ha a „négy falon belül” jól érezzük magunkat. Ki kell lépnünk az ajtón, és szomszédainkkal osztoznunk kell kerítésen, lépcsőházon, udvaron, járdán, játszótéren, házunk egész környékén. A kellemes, baráti kapcsolatok otthonunkhoz való kötődésünket erősítik, míg a problémák, viták teljesen megkeseríthetik otthoni életünket.

A tévéműsorok állandó témája a szomszédokkal való küzdelem: nem megfelelő állattartás, átlógó faágak, mások miatt kialakult károk, állandó zaj, és sorolhatnánk a végtelenségig. Sok esetben talán már nem is szemetelésről, kiskutyáról, hangos zenéről szólnak a „csaták”, hanem emberi kapcsolatokról.

Ha egyszer észrevesszük, hogy szomszédunk valami nekünk nem tetszőt tesz, utána hajlamosak vagyunk „rákattanni” a témára. Folyton figyelni fogjuk, így valóban többször látjuk majd meg, amit látni akarunk, aztán szépen igazoljuk magunkat (ez pusztán pszichológia), hogy valóban csúnya, rossz a szomszéd.

Ha más igényeink és érdekeink vannak, mint a szomszédnak, nem lehet közös nevezőre jutni. Ezt be kell látnunk. Ha ő társasági ember, és szeret vendégeket hívni és grill-partizni, mi viszont a szomszéd oldalon inkább a csendes magányt szeretjük, elég nehéz meggyőzni a másikat. Ilyenkor jön a kompromisszum magunkkal és a másik emberrel.

A sötét anyag

Miként is működik a sötét anyag? Gondoljunk csak egy talán mindenki által ismert esetre. Egy ismert emberről elterjesztették, hogy cigány, nem mintha ez bűn lenne, ám vannak társadalmi rétegek, akik szerint bizony az. Na, és kik húztak hasznot ebből? Pont azok, akik egyébként a leghangosabban tiltakoznak mindenféle megkülönböztetés ellen. Azóta kicsit alábbhagyott ez, ám vannak embercsoportok, melyeknek az elméjébe ez örökre beivódott, eszerint ítélik meg, tehet bármit.

Bizony, így működik a sötét anyag, nem látható, ám a hatása nagyon is érzékelhető. Vegyünk egy másik példát, a devizahitelezés ügyét. Igazából én nem gondolom, hogy egy teljesen tudatosan felépített összeesküvés sodorta odáig a dolgokat, ahol ma tartunk. Ám az bizonyos, hogy a sötét szándékok szerencsés, illetve az adósok szempontjából szerencsétlen együttállása okozta a probléma kiszélesedését.

Üzenem innen a tudósoknak a régi bölcsek mondását, amint fent, úgy lent, amint kívül, úgy belül. Nem igazán érdemes az anyag titkai miatt a kozmoszt kutatni és több millió éves fénynyalábok mozgásából próbálni kikövetkeztetni, hogy miként működünk.

Inkább olvassuk költőnek álcázott fizikusunkat, József Attilát!

Vénasszonyok nyara

Nagyon rossz az arcmemóriám, és ez már sokszor okozott nekem kellemetlen helyzeteket. Sokan rám köszönnek olyanok, akikkel nem minden nap találkozom, és ilyenkor kétségbeesetten keresek az emlékeimben valami fogódzót, sokszor reménytelenül. Aztán feladom, és udvariasan visszaköszönök, esetleg még kellemesen beszélünk is pár szót, és némelykor még heuréka élményem is van.

Ezért nem csodálkoztam, amikor a szombati napsütésben, átvágván a zebrán egy kellemes férfihang köszönt rám, hogy „kezicsókolom”. Rögtön elkezdtem kutatni a múltban, a fiatalember korából következtetve a volt tanítványok között, amikor is ő így folytatta: nagyon csinosnak tetszik lenni. Gyanús, hogy rossz helyen kutatok, gondoltam, de nem adom fel. Ismerjük egymást? – teszem fel a szerintem helyénvaló kérdést, amire olyan válasz jött, hogy hallatán legendásan híres reakciókészségem egyből felmondta a szolgálatot, és a legjobb jóindulattal is csak bambának minősíteném a kifejezést, ami szerintem az arcomra kiült.

"Még nem ismerjük egymást, de remélem, ez most megváltozik…"

„Minden újból régi lesz egyszer”

Ami másnak szemét, az sok mindenkinek kincs! És most nem a lomizókról, gubizókról beszélek. Vagyis de. 30 fölött bizonyos szemszögből már csak a félig használt, sérült darabok maradnak. A vadonatújak pedig szériahibásak. Valószínűleg. Az olvasók persze mindig kivételek.

Szóval támadnak az elhasznált, meg nem becsült, meg nem dicsért, kiéhezett, kiélezett apuk. Lépten-nyomon, befordulnak a sarkon, jönnek szembe. Panaszba burkolt bókok vagy bókokba burkolt panaszok. Az otthon meg nem kapott figyelmet kicsikarják, mert mosolyognak, kérnek, kapnak és hálásak.

Olyankor ideálisak. Amilyennek elképzeljük a tökéleteset.

„Hát maga kérdezte, hova megy ez a busz!”

Amikor az ember tömegközlekedik, a bérlet és a jegy megvásárlásával nem csak elfogadja a használati feltételeket és szabályokat, hanem akaratlanul kiteszi magát bizonyos hatásoknak.

Gyerekkoromban a nagyapámmal való buszozások alkalmával az utazási idő lerövidítésére egy fiktív társadalmat képzeltünk el, ami csak nekünk és kizárólag csak a buszokon létezett. Találkoztam közléskényszerben szenvedő nénikkel, „bezzegazénidőmben” bácsikkal, (akkor még) félelmetes rockerekkel és a búvóhely hiányában a buszon nemi életet élő fiatal párokkal is.

Megtudtam, mi mennyibe kerül a piacon, ki melyik orvosnál járt, mikor lesz unoka, esküvő, temetés és ki mennyire nem ér rá. Ez akkor még baromi ijesztő volt, és úgy gondoltam, egyedül én és a nagyapám vagyunk normálisak ebben a világban. Persze később rájöttem, hogy mi is a busz-társadalom tagjai vagyunk, megnevezésünk: „nagypapa kisiskolás unokájával”. Aztán ahogy egyre többet utaztam, hozzászoktam az emberekhez és magam is a világom egyik tagja lettem azzal, hogy a fülemben zene szólt, miközben egy jó könyvvel ütöttem el az időt.