„Minden újból régi lesz egyszer”

apukaAmi másnak szemét, az sok mindenkinek kincs! És most nem a lomizókról, gubizókról beszélek. Vagyis de. 30 fölött bizonyos szemszögből már csak a félig használt, sérült darabok maradnak. A vadonatújak pedig szériahibásak. Valószínűleg. Az olvasók persze mindig kivételek.

Szóval támadnak az elhasznált, meg nem becsült, meg nem dicsért, kiéhezett, kiélezett apuk. Lépten-nyomon, befordulnak a sarkon, jönnek szembe. Panaszba burkolt bókok vagy bókokba burkolt panaszok. Az otthon meg nem kapott figyelmet kicsikarják, mert mosolyognak, kérnek, kapnak és hálásak.

Olyankor ideálisak. Amilyennek elképzeljük a tökéleteset.

Az otthon meg nem kapott figyelmet kicsikarják, mert mosolyognak, kérnek, kapnak és hálásak.

Azt mondják, gyereket nevelnek, kertet építenek, főznek (nyami), mégsem jók otthon. De vajon miért? Mert már régiek és megszokottak lettek? S ha én szoktam volna meg? Akkor megtudtam volna a rossz tulajdonságait, s a boszorka én lennék? Így meg maradok a megértő angyal, aki csak az egyik oldalt ismeri?

Pedig valószínűleg az a megkopott ember most ugyanolyan különleges, mint régen volt. Megvan benne az a tulajdonság, ami miatt beleszerettünk. Félre kell tenni a csekkeket, a pelenkákat, a főnököt, az anyóst, s kicsit ki kell nyitni újból a szívünket.