Vénasszonyok nyara
Az, hogy a mi nyelvünk az egyik legkifejezőbb nyelv a világon, már régóta tudom. Olyan sokféle árnyaltsággal jellemezni érzéseket, hangulatokat, mint a magyar nyelv, talán a többi még hasonlóan sem tud. Persze, van ebben a megállapításban elfogultság és nyilván az ismeretek hiánya is, hiszen nem ismerem a világ összes beszélt nyelvét. De a hétvégén a vénasszonyok nyara túl az ajándék napsütésen, mással is melengette a lelkemet és rádöbbentett valamire, amit rajtam kívül azt hiszem, még sokan elfelejtenek.
A hatvanas években születtem, ebből könnyen kiszámolható, hogy azokban a bizonyos hetvenes években voltam tinédzser, ami attól függetlenül, hogy a vasfüggönyön innen voltunk, sok mindenben éreztette a lázadás szelét. Nem nagy dolog ma már, hogy a fiúk és a lányok nyíltan adják egymás tudomására egymás iránti érdeklődésüket, de akkoriban a virágnyelvnek nagy jelentősége volt ezen a téren is. Változnak a gesztusok, szabadosabb a kommunikáció, de egy valami nem változik: a lányok szeretik, ha kivívják a vágyakozó fiúpillantásokat, a nők értékelik az elismerő férfibókokat. Persze nem adják tudtukra, de ha nincs, hiányzik, és minden igyekezetükkel tesznek érte, hogy legyen.
Nem történt semmi, nem remegett meg a Föld, nem cikáztak villámok, semmi kémiai reakció nem lépett fel. Csak egyszerűen jó volt megtalálni magamban valamit.
Tizenévesként mi is lehülyéztük a fiúkat, akik a korstílust követve az utcán, fütyülő hangot adva adták tudtunkra, hogy „jó csaj vagy”, de ma is emlékszem arra a gyomormelengető érzésre, ami ennek a hangnak hallatán keletkezett. Nem volt lényeges a mögöttes tartalom, a rejtett vagy nem is annyira rejtett szexuális üzenet. Ami lényeges volt benne, az az öröktől való igénye a női nemnek, hogy tetsszen a férfiaknak. Lehet ezt elismerni, tagadni, eltitkolni, elhazudni, elbújni a szüfrazsettek nem vitatottan bizonyos vonatkozásában előrevivően kivívott egyenjogúsága mögé, de attól még ez evolúciós tény.
Harmincas éveim végén jártam, amikor az akkor kamasz nagyobbik lányommal sétáltunk az egyik nagyváros főutcáján és meghallottam a hetvenes évek jelzésszerű tetszésnyilvánítását. Kihúztam magam és azt gondoltam, éppen itt az ideje, hogy ne csak a mindenre megoldást találó, erős, két lábbal a földön járó asszonyt vegyék észre bennem, hanem… és akkor oldalra pillantva megláttam a tetszésnyilvánítót, ahogyan jólesően végigpillantott - a lányomon. Egy pillanatra sem éreztem csalódottságot, inkább büszkeséget és valami olyasmit, amit „hát ez a világ rendje” érzésnek neveznék.
Hosszú évek teltek el, voltak szakaszai az életemnek, amikor a világ és én közösen tettünk arról, hogy harcos amazonként megfeleljek a kihívásoknak, háttérbe szorítva az ösztönösséget. Aztán voltak persze időszakok, amikor nem így volt, de valahogy elfelejtettem figyelni a jelekre.
Nagyon rossz az arcmemóriám, és ez már sokszor okozott nekem kellemetlen helyzeteket. Sokan rám köszönnek olyanok, akikkel nem minden nap találkozom, és ilyenkor kétségbeesetten keresek az emlékeimben valami fogódzót, sokszor reménytelenül. Aztán feladom, és udvariasan visszaköszönök, esetleg még kellemesen beszélünk is pár szót, és némelykor még heuréka élményem is van.
Ezért nem csodálkoztam, amikor a szombati napsütésben, átvágván a zebrán egy kellemes férfihang köszönt rám, hogy „kezicsókolom”. Rögtön elkezdtem kutatni a múltban, a fiatalember korából következtetve a volt tanítványok között, amikor is ő így folytatta: nagyon csinosnak tetszik lenni. Gyanús, hogy rossz helyen kutatok, gondoltam, de nem adom fel. Ismerjük egymást? – teszem fel a szerintem helyénvaló kérdést, amire olyan válasz jött, hogy hallatán legendásan híres reakciókészségem egyből felmondta a szolgálatot, és a legjobb jóindulattal is csak bambának minősíteném a kifejezést, ami szerintem az arcomra kiült.
"Még nem ismerjük egymást, de remélem, ez most megváltozik…"
Bambából mosolyra váltottam, amiben szándékom szerint, nem volt semmi sértő, semmi fölényes, amiben nyoma sem volt a „fussunk még pár kört” üzenetnek, egyszerűen csak az volt benne, amit éreztem. Hogy jól esett.
Ismeretlen hódolóm azt hiszem, megértett, mert egy újabb kezicsókolommal, kellemes sétát kívánva továbbment.
Nem történt semmi, nem remegett meg a Föld, nem cikáztak villámok, semmi kémiai reakció nem lépett fel.
Csak egyszerűen jó volt megtalálni magamban valamit.
Csak egyszerűen jó Nőnek lenni ebben a gyönyörű „Vénasszonyok Nyarában”.
