„Hát maga kérdezte, hova megy ez a busz!”
Amikor az ember tömegközlekedik, a bérlet és a jegy megvásárlásával nem csak elfogadja a használati feltételeket és szabályokat, hanem akaratlanul kiteszi magát bizonyos hatásoknak.
Gyerekkoromban a nagyapámmal való buszozások alkalmával az utazási idő lerövidítésére egy fiktív társadalmat képzeltünk el, ami csak nekünk és kizárólag csak a buszokon létezett. Találkoztam közléskényszerben szenvedő nénikkel, „bezzegazénidőmben” bácsikkal, (akkor még) félelmetes rockerekkel és a búvóhely hiányában a buszon nemi életet élő fiatal párokkal is.
Megtudtam, mi mennyibe kerül a piacon, ki melyik orvosnál járt, mikor lesz unoka, esküvő, temetés és ki mennyire nem ér rá. Ez akkor még baromi ijesztő volt, és úgy gondoltam, egyedül én és a nagyapám vagyunk normálisak ebben a világban. Persze később rájöttem, hogy mi is a busz-társadalom tagjai vagyunk, megnevezésünk: „nagypapa kisiskolás unokájával”. Aztán ahogy egyre többet utaztam, hozzászoktam az emberekhez és magam is a világom egyik tagja lettem azzal, hogy a fülemben zene szólt, miközben egy jó könyvvel ütöttem el az időt.
A napokban egy kicsit félretettem a fülesemet és a Petri-kötetet, hogy halljam, miről beszélnek a gyerekként megalkotott társadalmam polgárai, mi foglalkoztatja őket, hogy telnek napjaik. Nem kellett sokáig várnom, felszállt egy nagymama a hatévesforma unokájával. A kislány vidáman kérdezgette kísérőjét, miszerint az járt-e már nemzeti dohányboltban. A mama csendben nemleges válasszal igyekezett elkerülni a további kérdéshadat.
Ahogy egyre többet utaztam, hozzászoktam az emberekhez és magam is a világom egyik tagja lettem azzal, hogy a fülemben zene szólt, miközben egy jó könyvvel ütöttem el az időt.
A törpe viszont nem tágított: mama, mama, miért nem voltál? Mama, neked szólok! Mama miért nem válaszolsz? Mama kénytelen volt válaszolni, azért nem járt az üzletben, mert nem dohányzik. A válaszon felbuzdulva azonnal bukott ki a kérdés a lánykából: mama, a cigit először kell fújni, aztán szívni? Vagy fordítva? Az egész busz mosolygott, az utasok derültek a kislányon, és közben rettegtek, nehogy ők kapják a következő kérdést.
Napokkal később már éppen elfeledkeztem a társadalmam szemléjéről, mikor a 9-es busz megállójába érkezve egy beszélgetésbe csöppentem. A mosolygós idős néni éppen azt ecsetelte egy középkorú nőnek, hogy a piacon nem volt már káposzta, így muszáj volt a lidibe menni, és amúgy is, két nap múlva lesz kilencven a Joli néni, annak meg kellene krumplis pogácsát csinálni, de az ura, az az átkozott zugevő, jaj, ha csak zugevő lenne, mert hát szegény iszik is, de hál’ Istennek mind a ketten egészségesek, mármint az ura meg a mája, mert a néninek bizony visszeres a lába és nagyon kell neki vigyázni, mert hamar felkapja a vizet, és akkor bizony le kell ülnie, mert magas lesz a vérnyomása, meg ennie is kell, mert cukros.
A beszélgetőpartnere idegesen topogott, szemmel láthatóan alig várta, hogy szóhoz jusson, és megkérdezhesse, a néni ezeket miért mondja el. A néni csak ennyit mondott: „Hát maga kérdezte, hova megy ez a busz!”