Októberi vihar a szívemben
57 éve egy nap alatt cserélt hazát nagyapám. Vihar volt akkor október-novemberben, igaz, Kaposvárt a szele érintette „csak”, ahogyan mondják: hála istennek.
Nagyapám akkoriban a TEFU-nál dolgozott (Teherfuvarozási Vállalat), teherautó sofőrként. Mindig izgága ember volt, a maga alig 167 centijével, és ahogyan a családi krónika tartja, elsőként ment Budapestre, amikor kitört a fóradalom (nagyanyám mondta így), hogy élelmet vigyen a fővárosba. A harcok alatt szinte naponta tette meg a Kaposvár-Budapest távolságot, félelem nem volt benne. Gyerekként mindig csodáltam, hogy soha nem ismert lehetetlent, ha valamit elhatározott, azt tűzön-vízen keresztülvitte.
Egyetlen eset kivételével.
A hatvanas években sokszor hallottam nagyanyámtól, ahogyan nagyapámat korholta, hogy „bezzeg, ha akkor Amerikába megyünk…”, meg „bezzeg, ha akkor…már mi lenne belőled…” Kíváncsivá tettek ezek a mondatok, és hosszas rábeszélésre, suttogva, minden redőnyt lehúzva a szobában, elmesélték a történetet, ami sok tucatnyi családban lejátszódhatott.
Felültek a teherautóra, amivel fél óra után meg is érkeztek „Amerikába”…, azaz újra a Berzsenyi utcai egyszobás albérlet elé. Merthogy nagyapámban egészen a város határáig tartott az elhatározás...
1956 egyik novemberi estéjén, nagyapám megérkezvén Budapestről, csak annyit mondott: pakoljatok, megyünk Amerikába. Nyitva a határ, és ahogyan most állnak a dolgok, ki tudja, mi lesz itt még…
Nagyanyám összepakolta az életüket, maga előtt terelte az akkor 15 éves anyámat, és felültek a teherautóra, amivel fél óra után meg is érkeztek „Amerikába”…, azaz újra a Berzsenyi utcai egyszobás albérlet elé. Merthogy nagyapámban egészen a város határáig tartott az elhatározás, és a jövőtől való elkeseredett bizonytalanságot felülírta valami megfogalmazhatatlan érzés, aminek nem tudott nevet adni akkor sem, amikor elmesélte ezt a novemberi történetet. Sohasem felejtem el a szavait: valami úgy, de úgy megszorított belülről, és csak akkor múlt el, amikor megfordítottam az autót – hazafelé.
Itt maradt, itt maradtak. Igaz, hogy anyámat nem vették fel a gimnáziumba, nem lehetett tanítónő, ami szeretett volna, de egy évet veszítve, protekcióval” bejutott a közgazdasági technikumba, és lett belőle könyvelő.
Nagyapám pedig választott, és ennek megfelelően alkalmazkodott a világhoz, nem elégedetlenkedett, nagyanyám Amerikával kapcsolatos fejcsóválós megjegyzéseire is csak legyintett, mondván: csinálok én nektek itt is Amerikát!
És valóban: mindig megtalálta azt a nagyon keskeny és sokszor nem is veszélytelen ösvényt, amin haladva minden arannyá vált a kezében.
Optimizmusa, akaratereje valóban Amerikát teremtett nekünk. Nem az „amerikai csodát”, hiszen nem lett ő teherautó sofőrből milliomos, „csak” a nyugdíjas taxisofőrségig vitte, de hite és ereje, amit génjeivel örökül hagyott nekem, az több minden amerikai álomnál.