Vénasszonyok nyara

Nagyon rossz az arcmemóriám, és ez már sokszor okozott nekem kellemetlen helyzeteket. Sokan rám köszönnek olyanok, akikkel nem minden nap találkozom, és ilyenkor kétségbeesetten keresek az emlékeimben valami fogódzót, sokszor reménytelenül. Aztán feladom, és udvariasan visszaköszönök, esetleg még kellemesen beszélünk is pár szót, és némelykor még heuréka élményem is van.

Ezért nem csodálkoztam, amikor a szombati napsütésben, átvágván a zebrán egy kellemes férfihang köszönt rám, hogy „kezicsókolom”. Rögtön elkezdtem kutatni a múltban, a fiatalember korából következtetve a volt tanítványok között, amikor is ő így folytatta: nagyon csinosnak tetszik lenni. Gyanús, hogy rossz helyen kutatok, gondoltam, de nem adom fel. Ismerjük egymást? – teszem fel a szerintem helyénvaló kérdést, amire olyan válasz jött, hogy hallatán legendásan híres reakciókészségem egyből felmondta a szolgálatot, és a legjobb jóindulattal is csak bambának minősíteném a kifejezést, ami szerintem az arcomra kiült.

"Még nem ismerjük egymást, de remélem, ez most megváltozik…"

„Minden újból régi lesz egyszer”

Ami másnak szemét, az sok mindenkinek kincs! És most nem a lomizókról, gubizókról beszélek. Vagyis de. 30 fölött bizonyos szemszögből már csak a félig használt, sérült darabok maradnak. A vadonatújak pedig szériahibásak. Valószínűleg. Az olvasók persze mindig kivételek.

Szóval támadnak az elhasznált, meg nem becsült, meg nem dicsért, kiéhezett, kiélezett apuk. Lépten-nyomon, befordulnak a sarkon, jönnek szembe. Panaszba burkolt bókok vagy bókokba burkolt panaszok. Az otthon meg nem kapott figyelmet kicsikarják, mert mosolyognak, kérnek, kapnak és hálásak.

Olyankor ideálisak. Amilyennek elképzeljük a tökéleteset.

„Hát maga kérdezte, hova megy ez a busz!”

Amikor az ember tömegközlekedik, a bérlet és a jegy megvásárlásával nem csak elfogadja a használati feltételeket és szabályokat, hanem akaratlanul kiteszi magát bizonyos hatásoknak.

Gyerekkoromban a nagyapámmal való buszozások alkalmával az utazási idő lerövidítésére egy fiktív társadalmat képzeltünk el, ami csak nekünk és kizárólag csak a buszokon létezett. Találkoztam közléskényszerben szenvedő nénikkel, „bezzegazénidőmben” bácsikkal, (akkor még) félelmetes rockerekkel és a búvóhely hiányában a buszon nemi életet élő fiatal párokkal is.

Megtudtam, mi mennyibe kerül a piacon, ki melyik orvosnál járt, mikor lesz unoka, esküvő, temetés és ki mennyire nem ér rá. Ez akkor még baromi ijesztő volt, és úgy gondoltam, egyedül én és a nagyapám vagyunk normálisak ebben a világban. Persze később rájöttem, hogy mi is a busz-társadalom tagjai vagyunk, megnevezésünk: „nagypapa kisiskolás unokájával”. Aztán ahogy egyre többet utaztam, hozzászoktam az emberekhez és magam is a világom egyik tagja lettem azzal, hogy a fülemben zene szólt, miközben egy jó könyvvel ütöttem el az időt.

Jókai zsenialitása és egy este kacagás

 Jókai elcsábítja a nézőt, jelenné varázsolja számára a XIX. század végét. A szikrázó apró jelenetek humora mellett az ártatlan kacagó észre sem veszi, mennyire bemutatják neki e kor ellentmondásait.

És kapaszkodjon a néző, hogy megértse, a második felvonástól, amikor a kastély új tulajdonosa módszeresen és egymás után terápiába veszi a személyzet tagjait, ügyes cselekkel sorra kibillentve őket megrögzött tüneteikből. Csillogó logika, sakknagymesteri mutatvány, amit itt Jókai felsorakoztat és a színészek hitelesen megjelenítenek.

Évek óta először tudott valami, vagy valakik így kizökkenteni életem napi feladataiból. Igazi vidám agymosás – ajánlom mindenkinek! De ennél sokkal több! Én egykor valahogyan bekerültem a pszichoterápia világába, s éveken keresztül módszertant oktattam külföldön is. És két nappal az előadás megnézése után döbbentem rá valamire: Amit Jókai Mór valami egészen különleges logikával e darabban prezentál, az bizony összevethető a legmodernebb pszichoterápiás eljárásokkal.

Messiásra várva – egyre reménytelenebbül

Orbán Viktor kormányát azzal, hogy a miniszterelnököt ahol csak lehet a sárba tapossák, lediktátorozzák, ez a gyenge ellenzék nem tudja megszorítani sem. A Fidesz politikája mögött ugyanis tömegek állnak. Amíg az MSZP gyakorlatilag Gyurcsány bukása óta azonos szinten, 20% körül mozog, addig a Fidesz-KDNP népszerűsége ismét nő, és már elkerülte az 50%-os lélektani határt. Bajnai – a kiszemelt és önjelölt Messiás – pedig egyre lejjebb és lejjebb zuhan. Minden jel arra mutat, hogy pártszövetségként nem is érik el a bejutáshoz szükséges 10%-ot sem.

Bajnai ugyanis elkövetett minden létező hibát, amit egy politikai megváltónak nem szabadott volna. Eörsi Mátyás, volt liberális képviselő részletesen elemzi ennek okait, és egyet is érthetünk megállapításainak döntő részével. Bajnai először későn, majd pedig korán lépett a politikai porondra, írja. A baloldal vezetőjévé válhatott volna, ha 2010-ben belép az MSZP-be. Akkor ma ő lenne Orbán kihívója. De kijelentette, hogy nem politizál tovább.

Hogy a szava nem sokat ér, azt azzal is értésünkre adta, amikor váratlanul – megint rosszul időzítve –, mégis felbukkant. Ez a lépése meg korai volt. Ráért volna most ősszel visszajelentkezni.

Temető, tök, Télapó

Kislányom ma délelőtt, ahogy azt máskor is tenni szokta, kezembe adta éppen elkészült rajzát: gyönyörű Télapó rénszarvasszánnal. „A Télapónak készítettem!” – tette hozzá óriási lelkesedéssel. „Még egy picit arra ráérünk…” – feleltem, de ő addigra már újabb rajzot kezdett el, az angyalkának.

Ahogy kipihentük a tanévkezdést és a szüreteket, máris mindenszentekre készülünk. Párhuzamosan kapcsolódnak be a Mikulás-csokik, és a karácsonyi akciózás. Csak én érzem úgy, hogy minden összefolyik? Hogyan lehet egyszerre készülni halottak napjára, és adventre? Megfűszerezve halloween-nel.

Az üzletekben, rögtön a bejárat mellett már felsorakoznak a koszorúk, tökök, szaloncukrok, azt sem tudjuk, mihez nyúljunk hirtelen. Mintha mindennel el lennénk késve – október közepén.

Az ősz

A nyarat a múltkor sikeresen elbúcsúztattam, mennie kellett, mert jött az ősz. A színesedő levelek évszaka. A hűvös reggelek, a néha napsütéses, néha esős nappalok ideje. Az őszt sokan az elmúlás hónapjának tartják, pedig inkább az újrakezdés ideje. Ilyenkor kezdődik az iskola, indulnak a különböző bajnokságok, a nyári lazítás után újra felpörög minden.

Úgy gondolom, szerencsés vagyok, hogy ezen az éghajlaton élek, és így évről évre megtapasztalhatom a nagy körforgást. Az őszben nekem az a legszebb, ahogy megváltoznak a fények, mindennek más színe lesz, nem csak a leveleknek. Néha köd van, néha pedig az egyre ferdébben eső fényben olyan közelinek látszik minden, hogy az embernek kedve támad átkiáltani a szomszéd dombra. Aztán persze mégse kiált, az őszi színek közt rejtőzködő csönd értékesebb pár hirtelen támadt szónál.

Dobozolók és egyebek

Nem tudta velem megszerettetni a globalizáció a szupermarketeket és annak nagytestvérét, a hipermarketeket. Most sem zártam a szívembe őket,de a muszáj nagy úr. Nem beszélve arról, hogy mint egy vírus ölte meg kedvenceimet, a kis fűszerboltokat, a sarki kisboltokat, ahol jól ismertek engem és az ízlésemet, mindig volt egy-két jó szó a tej és kenyér mellé, és a mosoly elfeledtette, hogy már régen nem három hatvan az egységár.

Mégis kitermelt valamit, ami miatt nem csak a havi nagy bevásárlás miatt megyek szívesebben a mamutokba és a kismamutokba. Rájöttem, hogy a rejtett emberi tulajdonságok akaratlanul törnek elő a vásárlási szituációkban, és szinte mindent elárul az adott vásárlói attitűd.

A hipermarket-típus megfigyelésem szerint két nagy altípusra osztható: a fizetéskor mindent kocsiba pakoló, ”mikor, ha most nem” típusra és a minden hétvégén „találkozzunk régen látott ismerőssel” típusra. Ez utóbbi nem csak a vásárlás öröméért növeli a látogatottsági mutatókat, hanem a „bosszantsunk fel mindenki mást”érzéséért is. Merthogy egyre dagadó szigetként lüktetnek az ángyik, keresztmamák, újszülöttek babakocsiban a polcok amúgy sem gigantikus méretű közeiben.

Boldogító véletlenek

Amikor már teljesen elvesztem magam, mert a körülmények, mint egy szűkülő szoba tartanak fogva, és amikor mint egy búgócsiga pörgök és elmosódik a valóság.

Na, ilyenkor kell egy olyan ember, aki emlékeztet, hogy milyen is vagyok. És hirtelen szembesít, hogy hiszen te sosem voltál megalkuvó, és tényleg. És kimondja, amit gondol, a szemembe, a szívembe.

Vagyis nem gondol, csak teszi. Azt, amit érez, ösztönösen.

Otthon itthon vagyok

A hétvégén egy másik munkám kapcsán részt vettem a Marie Claire Fashion Days divatbemutatóin, ahol hazai divattervezők tavaszi-nyári kollekcióit nézhette meg a nagyérdemű. Csinos nők, elegáns férfiak, és Chanel parfüm keringett a levegőben, hol az utóbbiban, hol a pezsgőben fuldokoltunk, miközben szóba elegyedtem egy lánnyal, aki Óbudán született; szóval dumálunk, mire megjegyzem, csinos volt a lányok tutyija. Sűrű elnézések után megkérdezi, mit is értek az alatt, hogy tutyi. Elmagyarázom, buzgón bólogat, érti már, nevetünk, erre inni kell. Nem hagy nyugodni a gondolat, miért nem ismerte a bebújós cipőkre használatos kifejezést. Persze másnap kiderítem: a tutyi szó egy Dél-Somogyra jellemző nyelvjárási szó.

Persze vannak dolgok, amiket nem azért nem értenek, mert nyelvjárásban beszélek. Ha Kaposváron azt mondom, üljünk be a sorra, azt mindenki érti. Ha Pesten ugyanezt teszem, egyszerűen csak hülyének néznek. Egyszer egy filmben láttam, hogy akkor lesz az ember egy városban őslakos, ha átélt ott bizonyos dolgokat, amiket egyébként máshol is nyugodt szívvel megtehetne, de ezeknek a különleges kombinációja alakítja őt helyivé. Nincs hétkarikás ostorom, de tudom, engem mi tett igazán kaposvárivá: ittam szombatonként a Tesco- dombon, féltem már a Cseri úton éjszakánként, szeretem a szökőkútjainkat, emlékszem még a Grimasz régi neveire, (ó, azok a bulik) okkal mosolyodom el, amikor azt a nevet hallom: Atosz (innen is köszi mindent!).