Utoljára

"Minden évben elkövetkezik az az áldott pillanat, mikor tudjuk, hogy most nyírjuk utoljára a gyepet." - írja Updike Az eastwicki boszorkányok című zseniális regényében, amelyből persze sikerült Hollywoodnak egy borzalmas filmes változatot készítenie, amelyben még véletlenül sem található a fenti finomságokból semmi.

Most azonban nem erről fogok írni, hanem ennek analógiáján arról, hogy sajnos minden évben tudom, eljön a pillanat, amikor utoljára írok blogot a kertben. Lehet, pont ez a pillanat az. Méltó módon kell hát búcsúznom életem origójától, az indulás és a megérkezés kapujától.

Egyszer egy meg kétszer kettő, az öt?

Matekozzunk? Matekozzunk... Sokak által nemszeretem tantárgy volt, van és lesz. Pedig "izgi" is tud lenni. Sok matektanár elaszalja az izgalmas számok halmazát, pedig lehetne érdekessé tenni is. Vannak tények, elméletek és definicíók, akárcsak az életben...

Szorzunk és osztunk, elvonva kivonunk és öszegezve adunk össze. A matek mindenhol bennünk van, gondolataink statisztikát készítenek, tapasztalatainkból képletek készülnek. Állításokat készítünk, megoldásokat keresünk gyakorlatilag mindenre.

Elménk definíciókat és elméleteket készít, és szinte azonnal cáfolatokat is, számolunk tényekkel, és eseményekkel, kalkulálunk, hogy épp mi éri meg, és mit hagyunk veszni. Kergetjük az akciókat, kételkedve, valótlan számolást látunk legtöbbet mögötte.

Egyensúlyban

Állandóan a mérleg serpenyőjébe pakolunk. Egyikbe a rosszat, másikba a jót. Egyikbe a nyereséget, másikba a veszteséget, egyikbe az egészséges életmódot, másikba a káros szenvedélyeket…

Sorolhatnám még a végtelenségig. Közben árgus szemekkel figyeljük a mérleg nyelvét, kileng-e. És ha kibillen valamerre, akkor azt figyeljük, hogy a jó irányba, vagy a másikba. És örülünk, amikor pozitív irányba billen a mérleg. De a tökéletes az, amikor a mérleg serpenyői egyensúlyban vannak.

Egyensúlyt azonban úgy is teremthetünk, hogy mindkét oldalra csak jót teszünk.

Egyik serpenyőbe tesszük a jót, amit adunk, a másikba pedig azt, amit másoktól kapunk. És így is létrejön az egyensúly. Mert amennyi jót adunk, az előbb utóbb vissza is kerül hozzánk.

Régi idők, értékek, emberek és a jövő esélyei

Aztán leültünk mellé a rönkre. És hallgattuk majd egy órán keresztül. Az a fajta öregember volt, akinek jövője már alig, de van ideje a diófa árnyékában a múlton gondolkodni, s ha meghallgatják, érdekes történeteket mesél. Nekünk egy régmúlt világot nyitott ki.

Az I. világháborúról attól a bölcs, pipás, egyszerű parasztembertől valami más dimenzióban jött át a történelem. Az emlékei ahogyan megfogalmazódtak, ahogyan változott lélegzete, néha elhallgatott és elgondolkodott, ahogyan a hangszíne alakult, visszaérve a frontra, visszagondolva ott vagy később elhunyt bajtársakra, ahhoz a betű kevés. Sok visszaemlékezést olvasok mostanában, de a légzés ritmusát, a sóhajt nem lehet visszaadni.

Saját területünk: az otthonunk

Olyan sokféle gondolatot indít el bennünk az otthon szó, mégis nehéz szavakkal elmondani, mások számára elképzelhetővé tenni. Vannak otthonélmények, melyek egészen hasonlók a többi emberéhez, hiszen mindannyian megéljük a költözéssel járó felfordulást, az otthontervezés folyamatát, vagy a közös babavárást. Mégis, ha bármit felidézünk az otthonunkkal kapcsolatosan, nagyon egyedi belső képek jelennek meg előttünk. Ezek csak hozzánk tartoznak, a mi élményeink, érzelmeink. Még egy családon belül sem ugyanazok az emlékek jutnak eszébe a családtagoknak, ha megkérjük őket, meséljenek az otthonukról.

Már az is érdekes lehet, mit nevezünk otthonunknak. Akit az élet elsodort a hazájától, az talán a szülőföldjét említi otthonaként. A kisgyermek otthona ott van, ahol szülei és testvérei. Ha egész nap dolgozunk, és még vásárolni is megyünk, alig várjuk, hogy otthon legyünk, lakásunkban. Tulajdonképpen mindhárom példa az otthont mutatja be, csak más megközelítésből.

Európa, te messzi földrész

Mostanában gyakran olvasni, hallani, hogy az európai normákra, az európai viselkedés-kultúrára buzdítják a hazai nagyérdeműt, úgy téve, mintha lenne olyan. Vegyünk egy példát, mondjuk egy üzleti tárgyalást, azt egészen másképp csinálják a németek, mint mondjuk az olaszok, vagy éppen a spanyolok. Melyik is akkor a norma? Ezt az élet számtalan területéről elmondhatjuk, az étkezéstől, a koncertig.

Persze bizonyos dolgokban van sztenderd, de az nem európai, inkább kultúremberi, amiről persze lehetne megint vitatkozni kicsit.

Én azonban úgy gondolom, hogy nem az átlagemberen kell először számon kérni az európai mentalitást, hanem a vezetőin, és itt elsősorban nem a politikusokra gondolok, hanem a munkahelyi vezetőikre.

Tanmese

Néha elgondolkodom, mikor a tárcámba pillantok, hogy mennyi plasztikkártya leledzik benne. Ez erre való, ez arra, ezért akármit kapok, azért bármit olcsóbban. Bankártyák és pontgyűjtők csinos kis hada utazik velünk minden nap. Gyűjtögetünk és kódolunk, kellenek, vagy sem, ezt nem tisztem eldönteni. Van, amit sosem kéne azért kártyákon gyűjteni. Ezen gondolat továbbfűzéséből született tanmesém.

Egy öregember ül kis háza előtti kopottas fapadján. Kis falujában mindenki ismeri és tiszteli. Deres haja őszbe fordult rég, szakálla hosszú, mellét verdesi. Nyár délután házikója hűs árnyékából figyeli az előtte zajló életet. Van a közelben egy tó, ahova odakaptak városi fiatalok, és bőszen robognak el előtte nap, mint nap.

A fény, ami bennünk él

Azt már a gyerekek is tudják, hogy víz nélkül nincs élet. Nos, én úgy érzem, hogy fény nélkül is nehéz élni.

A fény az én életemben valahogy mindig fontos szerepet játszott. Én soha nem szerettem sötétben lenni, nekem lételemem a fény. Még az éjszaka sötétjében is a Hold, vagy a csillagok fényét fürkészem.

A hobbim a fényképezés, aminek már a nevéből is kitűnik hogy fényfüggő. A fény leképezése. Már kora gyerekkoromban megszerettem a fotózást, apukám egyik legjobb barátja ugyanis nagy fotós volt, és akárhová mentünk, előkerült a fényképezőgép. Mindenhol kattogtatta, és azután néhány nap múlva együtt nézegettük a varázslatos képeket, amelyeken életre keltek a mozdulataim, ahogy a kutyatej magjait fújtam szét a légben, vagy éppen az asztal alól lestem kifelé.

Marx végleg eltávozott

Egykor Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemnek hívták. A szovjet világrendszer egyik legkiválóbb gazdasági képzése folyt ott, ahol nemcsak az ideológiát osztották, de igen hasznos gyakorlati ismereteket is, sőt bizonyos betekintést a nemzetközi, s ami nehezebb volt, hazai realitásba is. Ne feledjük: Kornai János majd Berend T. Iván nemzetközileg is jegyzett tudású emberek voltak.

Magyarország az 1956-os forradalom után és eredményeként valahogy a szovjet rendszer kissé különutas országává vált. Igaz, utólag megtudhattuk, mennyire korlátozott volt is ez a sajátos szakmai és politikai szabadság.

A marxi vírus már nem eredményes és alig fertőző. Van helyette más, bár úgy tűnik, mintha a mutáció esete is fennállna, hiszen a hordozók más alakban, de sokszor személyükben változatlanul jelennek meg.

Őszi ülésszak – választási felhangokkal

A parlament a devizahitelek ügyében egyedülálló lépést tervez. Az, hogy egy ország kormánya a hitelezők és hitelesek ügyeibe ilyen aktívan beavatkozik, az unikum Európában. A törvénynek hosszú távú üzenete is van. Senki sem teheti meg ezután következmények nélkül Magyarországon, hogy egyoldalúan horribilis hasznot húzzon az ország polgáraiból.

Másrészt megtanít arra is bennünket, hogy egy szerződést megkötése előtt alaposan el kell olvasni. És meg kell érteni. Ez macerás dolog, de nem „kekeckedés”, hanem muszáj. Ahogy az is igazság, hogy kölcsönt csak olyan pénznemben szabad felvenni, amilyenben a fizetésünket kapjuk. Remélhetőleg ezzel lezárul ez az ügy, folyamatosan kivezetve a hitelt felvevőket ebből a különös útvesztőből.