Európa, te messzi földrész
Mostanában gyakran olvasni, hallani, hogy az európai normákra, az európai viselkedés-kultúrára buzdítják a hazai nagyérdeműt, úgy téve, mintha lenne olyan. Vegyünk egy példát, mondjuk egy üzleti tárgyalást, azt egészen másképp csinálják a németek, mint mondjuk az olaszok, vagy éppen a spanyolok. Melyik is akkor a norma? Ezt az élet számtalan területéről elmondhatjuk, az étkezéstől, a koncertig.
Persze bizonyos dolgokban van sztenderd, de az nem európai, inkább kultúremberi, amiről persze lehetne megint vitatkozni kicsit.
Én azonban úgy gondolom, hogy nem az átlagemberen kell először számon kérni az európai mentalitást, hanem a vezetőin, és itt elsősorban nem a politikusokra gondolok, hanem a munkahelyi vezetőikre.
Nagyot néztem, amikor azt a sok síró embert láttam a különböző tv műsorokban a munka törvénykönyve változásakor. Kórusban siratták a munkás emberek csorbuló jogait, miközben ezekre a jogokra akkor is tett nagy ívben mindenki, aki tehetett. A mostani, munkáltatókra vonatkozó, kevésbé szigorú szabályokat sem tarják be 100%-ban szinte sehol.
Bizony, az a fránya nem európai módon viselkedő ember többet dolgozik a törvényes munkaidőnél és sokszor még feketén sem kap semmilyen juttatást érte. Nem kapja meg sem a munkabiztonsági, sem a munkaegészségi feltételeket. Retkes öltözőkben öltözik, mocskos wc-ben végzi a dolgát, és rosszul felszerelt, hiányos higiéniájú étkezőben - már, ha van - eszi meg az ebédjét. Szóval csupa európai jóban van része; az európai átlagbér 40%-át viszi haza, és ebben az átlagban az a havi 250 milliót kereső, igen kiváló képességű valamilyen vezető is benne van, aki ha akarna, tehetne valamit a felsoroltak ellen.
Ez van nálunk, a norma a nem normális, de szóban és írásban persze minden más, itt élnünk, s halnunk kell.
Így élünk mi itt ebben a kis lavórban és az európai bérek mellett, európai egészségügyről és európai oktatásról álmodunk, de azt nem kapunk, csak európai kirakatokat, európai árakkal. Más nem jár nekünk, csak a kioktatás a normákról, meg a sok sírás-rívás a jogainkért, de cselekvés az semmi. Az álproblémákon lovagoló ellenzékkel az álmegoldásokat kivitelező kormányzat áll szemben, az átlag "nem európai" magyar ember pedig csak néz, és elmagyarázná, ha volna kinek, hogy bizonyos dolgokat hogyan lehetne megoldani, de arra senki nem kíváncsi. Az átlagember csak akkor kell, ha számon kérnek rajta nem létező normákat, vagy ha hivatkoznak rá, mint szenvedő jogalanyra.
Érdekes módon az általam felsoroltak valamiért nem témák sem a könnyű, sem a nehéz médiában, mintha valami titkos paktum lenne arról, hogy ezt a kérdést nem szabad feszegetni. A dolgozók pedig félnek, és ez a félelem hallgatást eredményez, nagyon kevesen keresik az igazukat a munkaügyi bíróságon a visszaélések miatt, mert lehet, nyernek egy pert, de aztán a környéken nem kapnak munkát többet.
Így élünk mi, fél európaiak. Igen, fél, mert az egyik fele, a követelmények, árak és a választék már megvan, de a másik fele, a jövedelem és a jogok még ugyanolyan messze, mint 10 éve, a csatlakozáskor.
Ez van nálunk, a norma a nem normális, de szóban és írásban persze minden más, itt élnünk, s halnunk kell.
