Ripacsok
Szerepek, monológok, drámák, komédiák, hősi eposzok születnek nap, mint nap. Általunk. Szeretjük a filmeket, a színházat, szeretjük látni mások életének, harcának bemutatását. De mindenki szerepel valahol egy szereplőlistán, ha akarja ha nem. Játszunk, mert játszanunk kell, mert erről szól az életünk. A saját színdarabunkban mi vagyunk a főszereplők...
Nincs szereplőválogatás, nincs próba, csak állandó premier. Minden nap új előadás, minden nap új forgatókönyv, és csak ránk van bízva a dramaturg is, és a megvilágítás is. Nincs promóció, nincs előzetes. Semmi más nincs, csak az előadás, az előadás, ami rólunk szól, nekünk. S mikor véget ér az előadás, mi leszünk a magunk kritikusai is.
Sokat elcsépelt mondat az, hogy "színház az egész világ...", de milyen igaz minden egyes betű benne. Azt nem tudom, mikor kezdjük el a színjátékot, de azt hiszem, elég hamar állunk fel a világot jelentő deszkákra. Nem mintha nagyon akarnánk, de muszáj. Muszáj játszani, ripacskodni már pici korban kezdve. Miért?
Mert fontos a ránk irányuló figyelem, amit megint lehet tagadni, de nagyon felesleges, mert az hazugság. Sokan élünk ezen a földön, és olyan életet építettünk magunknak, ahol kötelező megjátszani magunkat, mert azt hisszük, kell az érvényesüléshez, kell ahhoz, hogy előbbre jussunk, megszerezzük azt, és azokat, amiket MI akarunk...
Senki se játssza azt a szerepet, amely épp őt szedi darabokra, és amelytől az idő múlásával élőként válik élettelenné...
Előadjuk a nagymonológot, a nagydrámát, a hősi eposzainkat, siránkozó verseinket, kisregényeinket. Családi komédiákat élünk meg és családi drámákat, és csak a színpad nem változik, minden más igen. Életünk színdarabja folyton bemutatón van, vannak szereplők, akik eltűnnek, vannak, akik kéretlenül lépnek színre és vannak, akik újra feltűnnek.
Csak rajtunk áll, hogy hogyan játszunk, mert ha rosszul tesszük, lehetünk a saját darabunkban is mellékszereplők. Ha pedig jók vagyunk, egy kis darabból is lehet főművet csinálni. Néha elszomorít, hogy emberek mit tesznek a saját életművűkkel, mennyi mindent rosszul játszanak el. Játszanak barátságot, igaz érzéseket, szerelmet, játsszák azt, hogy boldogok, s van, akiről a külvilág el is hiszi ezt, mert olyan profi módon lejtenek a saját deszkáikon.
A gondom ezzel csak az, amikor véget ér egy-egy felvonás, visszanézve mit látnak ŐK! Mikor a lelkiismeret kritikusa felemeli a hangját, és elégedetlen hangon pfujolja ki, amit a felvonás alatt elripacskodtak...
Miért jó az, ha vége az előadásnak, és csak keserű szájíz marad meg benne? Miért jó az, ha senki nem tapsol, és senki nem emlékszik játékára? Mert nem adta azt, ami valójában Ő lett volna, felvett egy álarcot, egy olyan álarcot, amit aztán egész életében hordott, és végül az, aki az álarc alatt élte boldog-szomorú napjait, végleg elsikkadt. A porhüvely, amiben élő életét élhette volna, értéktelenné tette azt, amit embernek, igaz embernek lehetett volna hívni.
Elindult a műemberek sorozatgyártása, ki irányítható, megvehető, és cserélhető, az átalakítógyárak nagyüzemben dolgoznak. A kérdés az, hogy hagyjuk-e magunk átalakítani. Lehet és kell is játszani, de azt nem szabad elfelejteni, hogy kik is vagyunk, és igazából merre is visz utunk. Annyi színpadra lehet felállni, de érdemes megválogatni, mert a szerepek is, és az álarcok is megváltoztatják azokat, akik játsszák a darabokat. Senki se játssza azt a szerepet, amely épp őt szedi darabokra, és amelytől az idő múlásával élőként válik élettelenné...