Saját területünk: az otthonunk

Olyan sokféle gondolatot indít el bennünk az otthon szó, mégis nehéz szavakkal elmondani, mások számára elképzelhetővé tenni. Vannak otthonélmények, melyek egészen hasonlók a többi emberéhez, hiszen mindannyian megéljük a költözéssel járó felfordulást, az otthontervezés folyamatát, vagy a közös babavárást. Mégis, ha bármit felidézünk az otthonunkkal kapcsolatosan, nagyon egyedi belső képek jelennek meg előttünk. Ezek csak hozzánk tartoznak, a mi élményeink, érzelmeink. Még egy családon belül sem ugyanazok az emlékek jutnak eszébe a családtagoknak, ha megkérjük őket, meséljenek az otthonukról.

Már az is érdekes lehet, mit nevezünk otthonunknak. Akit az élet elsodort a hazájától, az talán a szülőföldjét említi otthonaként. A kisgyermek otthona ott van, ahol szülei és testvérei. Ha egész nap dolgozunk, és még vásárolni is megyünk, alig várjuk, hogy otthon legyünk, lakásunkban. Tulajdonképpen mindhárom példa az otthont mutatja be, csak más megközelítésből.

Európa, te messzi földrész

Mostanában gyakran olvasni, hallani, hogy az európai normákra, az európai viselkedés-kultúrára buzdítják a hazai nagyérdeműt, úgy téve, mintha lenne olyan. Vegyünk egy példát, mondjuk egy üzleti tárgyalást, azt egészen másképp csinálják a németek, mint mondjuk az olaszok, vagy éppen a spanyolok. Melyik is akkor a norma? Ezt az élet számtalan területéről elmondhatjuk, az étkezéstől, a koncertig.

Persze bizonyos dolgokban van sztenderd, de az nem európai, inkább kultúremberi, amiről persze lehetne megint vitatkozni kicsit.

Én azonban úgy gondolom, hogy nem az átlagemberen kell először számon kérni az európai mentalitást, hanem a vezetőin, és itt elsősorban nem a politikusokra gondolok, hanem a munkahelyi vezetőikre.

Tanmese

Néha elgondolkodom, mikor a tárcámba pillantok, hogy mennyi plasztikkártya leledzik benne. Ez erre való, ez arra, ezért akármit kapok, azért bármit olcsóbban. Bankártyák és pontgyűjtők csinos kis hada utazik velünk minden nap. Gyűjtögetünk és kódolunk, kellenek, vagy sem, ezt nem tisztem eldönteni. Van, amit sosem kéne azért kártyákon gyűjteni. Ezen gondolat továbbfűzéséből született tanmesém.

Egy öregember ül kis háza előtti kopottas fapadján. Kis falujában mindenki ismeri és tiszteli. Deres haja őszbe fordult rég, szakálla hosszú, mellét verdesi. Nyár délután házikója hűs árnyékából figyeli az előtte zajló életet. Van a közelben egy tó, ahova odakaptak városi fiatalok, és bőszen robognak el előtte nap, mint nap.

A fény, ami bennünk él

Azt már a gyerekek is tudják, hogy víz nélkül nincs élet. Nos, én úgy érzem, hogy fény nélkül is nehéz élni.

A fény az én életemben valahogy mindig fontos szerepet játszott. Én soha nem szerettem sötétben lenni, nekem lételemem a fény. Még az éjszaka sötétjében is a Hold, vagy a csillagok fényét fürkészem.

A hobbim a fényképezés, aminek már a nevéből is kitűnik hogy fényfüggő. A fény leképezése. Már kora gyerekkoromban megszerettem a fotózást, apukám egyik legjobb barátja ugyanis nagy fotós volt, és akárhová mentünk, előkerült a fényképezőgép. Mindenhol kattogtatta, és azután néhány nap múlva együtt nézegettük a varázslatos képeket, amelyeken életre keltek a mozdulataim, ahogy a kutyatej magjait fújtam szét a légben, vagy éppen az asztal alól lestem kifelé.

Marx végleg eltávozott

Egykor Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemnek hívták. A szovjet világrendszer egyik legkiválóbb gazdasági képzése folyt ott, ahol nemcsak az ideológiát osztották, de igen hasznos gyakorlati ismereteket is, sőt bizonyos betekintést a nemzetközi, s ami nehezebb volt, hazai realitásba is. Ne feledjük: Kornai János majd Berend T. Iván nemzetközileg is jegyzett tudású emberek voltak.

Magyarország az 1956-os forradalom után és eredményeként valahogy a szovjet rendszer kissé különutas országává vált. Igaz, utólag megtudhattuk, mennyire korlátozott volt is ez a sajátos szakmai és politikai szabadság.

A marxi vírus már nem eredményes és alig fertőző. Van helyette más, bár úgy tűnik, mintha a mutáció esete is fennállna, hiszen a hordozók más alakban, de sokszor személyükben változatlanul jelennek meg.

Őszi ülésszak – választási felhangokkal

A parlament a devizahitelek ügyében egyedülálló lépést tervez. Az, hogy egy ország kormánya a hitelezők és hitelesek ügyeibe ilyen aktívan beavatkozik, az unikum Európában. A törvénynek hosszú távú üzenete is van. Senki sem teheti meg ezután következmények nélkül Magyarországon, hogy egyoldalúan horribilis hasznot húzzon az ország polgáraiból.

Másrészt megtanít arra is bennünket, hogy egy szerződést megkötése előtt alaposan el kell olvasni. És meg kell érteni. Ez macerás dolog, de nem „kekeckedés”, hanem muszáj. Ahogy az is igazság, hogy kölcsönt csak olyan pénznemben szabad felvenni, amilyenben a fizetésünket kapjuk. Remélhetőleg ezzel lezárul ez az ügy, folyamatosan kivezetve a hitelt felvevőket ebből a különös útvesztőből.

Indulj el másként!

Legtöbbször úgy jövünk-megyünk az utcán, hogy közben az asztalon felejtett bevásárlólista, a gyerek térítési díja, a buszindulás, vagy az otthon ránk váró tennivalók kavarognak a fejünkben. Ilyenkor lépkedünk rutinosan, esetleg egy-egy köszönésre bólintunk rá, de nem fogjuk fel, ki haladt el mellettünk. Ha valami gondolatainkból kizökkentő dolog történik velünk (majdnem elsodor bennünket táskájával egy kamasz, vagy elállják utunkat a járda közepén beszélgető idős hölgyek), akkor talán néhány másodpercre visszatérünk e világra, de nem sokáig hagyjuk magunkat megzavarni.

Az emberekre, arcokra, mások viselkedésére még csak-csak figyelünk, de a fizikai környezetre, a körülöttünk lévő látványra egyre kevesebbszer tekintünk figyelemmel. Kitűnően oldja a stresszt, és lazít el bennünket az a lehetőség, ha egyszer másként indulunk el otthonról. Határozzuk el, hogy a fizikai környezetet fogjuk figyelni, úgy, ahogyan eddig még nem tettük!

Furcsa hét

Ezen a héten nem történt semmi, ez nagyjából annyit jelent, hogy történt sok apró dolog, amelyek közül az egyik, hogy úgy tűnik, megint igazam lett. Még szinte ifjúként, 1999-ben a Reichstag mellett állva mondtam, hogy az előző évben megbukott kürtös miniszterelnöknek csupán annyi köze volt a német egyesítéshez, hogy neki adták feladatul a kelet-németek kiengedését Ausztriába.

Aztán a héten jött a hír, hogy az akkori miniszterelnök, Németh Miklós csak most tudta meg, hogy Helmuth Kohl táviratban köszönte meg neki az akkori gesztust. Szép, nem? Azokban az időkben a miniszterelnök nem kapja meg a német kancellár által neki küldött táviratot. Vajon ki döntött úgy, hogy ezt neki nem kell látnia?

Ripacsok

Szerepek, monológok, drámák, komédiák, hősi eposzok születnek nap, mint nap. Általunk. Szeretjük a filmeket, a színházat, szeretjük látni mások életének, harcának bemutatását. De mindenki szerepel valahol egy szereplőlistán, ha akarja ha nem. Játszunk, mert játszanunk kell, mert erről szól az életünk. A saját színdarabunkban mi vagyunk a főszereplők...

Nincs szereplőválogatás, nincs próba, csak állandó premier. Minden nap új előadás, minden nap új forgatókönyv, és csak ránk van bízva a dramaturg is, és a megvilágítás is. Nincs promóció, nincs előzetes. Semmi más nincs, csak az előadás, az előadás, ami rólunk szól, nekünk. S mikor véget ér az előadás, mi leszünk a magunk kritikusai is.

Őszikék

 Ebben az esős időben akaratlanul is előjön az emberből a melankólia. A nyár hirtelen itt hagyott bennünket, és átvette lelkünk felett is az uralmat ez a nedves őszi időjárás. Csak ülünk álmosan, és már semmihez sincs kedvünk. A pajkos nyár már messze jár…

Tudod mit? Nem hagyom magam! Igaz, kint minden nyirkos és hideg, de idebent, magamban legbelül megkeresem azt, amitől átmelegedhetek. Mert az ősznek is vannak szépségei, és a felhők felett mindig süt a nap.

Tudod, milyen szép tud lenni egy ködös őszi hajnal? Már világos van, de mégsem látsz az orrodnál tovább, és ha közeledsz valamihez, az lassan bontakozik ki előtted, és csak mikor egészen közel érsz, akkor mutatja meg titkait.