Rizling star

Kezdjük vidáman az évet. Ennek a vidámságnak oka is lehet, hiszen az idén végre meg leszünk mentve. A legutóbbi klubtüntetésen mondták, hogy vége a diktafonnak, vagy valami ilyesminek, nem is érdekes.

Addig is kellene kicsit szórakozni. A magyar tv csatornák meg vannak győződve róla, hogy a nép, az isten adta a demokrácia után, vagy talán még az előtt is, legjobban a dalnokversenyeket szereti. Ennek okán a GDP növekedésnél fontosabbnak tekinti, hogy végre találjunk már egy valódi dalos pacsirtát, aki jó magyarosan, de persze nemzetközileg is megjeleníti, milyen jó is lehet az, ha valakinek elhúzzák a nótáját.

Januári sasszé

Jelentem, tél van, nem csak január. Persze van lityilatyak, meg enyébb idő, de akkor is tél. Elkezdtük azt, amit folytatni kell. Éljük a sasszéktól nem mentes életünk. Épp én vigyorgok, igaz, kicsit keservesen, mert firkálmányom szülőatyafisága épp a tél ajándéka. Pontosabban a jég, minek segítségével ülepem ma mandínernek nézte a fagyos anyaföldet.

Burleszkfilmnek is beillett volna a sasszém, vagy rajzfilmnek. Egyszerű megállapítások láttak bennem napvilágot, miközben nyolcvan centire lealacsonyodva, új perspektívából tekintettem a világra. A jég hideg, és kemény is. Meg csúszik is... A bevásárolt alapanyagok pedig szép kis területen tudnak szétszóródni, és a hóban elgurult alma úgy néz ki, mintha cukormáz borítaná.

Miközben tápászkodtam fel, gondoltam arra, hogy az életben is mennyit korcsolyázunk és hányszor huppanunk a földre. Aztán csak rajtunk áll, hogy mennyi ideig "dekkolunk" alfelünkön.

Jégvilág

Tudom, tél van, mégis meglepődök néha, mikor azt tapasztalom, hogy ahol egyik nap még melegséget éreztem, ott másnapra jégcsapok sokasága fogad. A meleget kedvelők csoportjába tartozom, és nagyon tudok fázni. Ennek ellenére próbálom felfedezni a csodát a jeges világban is. Magamra veszek néhány réteg téli öltözéket, sálat, kesztyűt, és keresek valami csodát ebben a jeges világban. Mert csodák mindenhol vannak. A legnagyobbat saját magunkban találhatjuk.

Vajon mit rejteget az új esztendő?

Az év vége s a következő kezdete mindig sok kérdést vet fel legtöbbünknek és sajátosan színes élményeket nyújt.

Az advent a sötétség hónapja is, de a jövő várása is. Mégis ekkor volt szokásban évszázadokig, mára inkább kifogyóban a roráté, a hajnali mise. Melyre nagy számban jöttek a hívők, inkább még sötétben, mint hajnali derengésben. Aztán a hajnali, Messiás váró istentisztelet végén már megjelent a fény, s a hívek világosban térhettek haza. Különös hangulat, gyermekkoromból még emlékszem reá. Ma már kevés faluban van hajnali mise, ahogyan a Szenteste éjféli miséjét is sok helyen korábban tartják. Ezzel kényelmesebb az élet, de valamit mégis veszítünk.

Sajnos a fehér karácsonyok is évek óta elmaradnak, pedig millióan várjuk. A hó sajátos, békés hangulatot ad ádventnek, karácsonynak, különösen a szent éjnek.

Folytassa…

Évet zárunk, értékelünk, új célokat biggyesztünk magunk elé, mert ennek van itt az ideje. Friss lehetőségeket és kihívásokat kereshetünk az új évre, ami nagyon lelkesítően hat ránk néhány napig, hétig, a kitartóbbaknál akár több hónapig is.

Jó dolog az újítás, megváltoztathatjuk szokásainkat, étrendünket, életmódunkat, de ha igazán nagy eredményeket szeretnénk elérni a következő esztendőben, akkor ne új terveket építsünk, hanem folytassuk azt, amit idén, vagy még előbb elkezdtünk. Folytassuk, és figyeljük, miként gazdagodik, csinosodik, erősödik az, amibe mindig teszünk energiát! A leglátványosabb dolgok életünkben azok, amelyek állandó törődést, szeretetet kapnak, mindegy, hogy az egy kapcsolat, munka, tanulás, hobbi, szokás, vagy egyéb számunkra fontos tevékenység.

Évértékelő

Éppen egy éve írtam, hogy nem értékelek évet, s írtam néhány sort az egész értékelősdi, múltba, vagy jövőbe tekintősdi értelmetlenségéről.

Ám, mint tudjuk Bismarck óta, csak az ökör következetes. Magyarán az, aki a következményeket, és új tapasztalatokat vagy intuíciókat figyelembe nem véve teszi a rutint.

Ennyit erről. Tehát évértékelő, szigorúan a saját magam írta blog szempontjából. Hozzáteszem, a többi szerzőtársam írásait nem olvasom egy ideje, nem azért, mintha valami bajom lenne velük, egyszerűen azért, mert nem akarom, hogy befolyásoljon, vagy esetleg ide nem illő polémiára, avagy vitára késztessen. Van nekik is, nekem is elegendő olvasóm ahhoz, hogy témáink békében elszáguldjanak egymás mellett a van jel, nincs jelből kódolt elektronikus üzenetvivők hátán. Tehát az értékelés csupán az általam írtakról szól, általában arról, mit látok azóta másként és mit ugyanúgy, vagyis elég következetes ökör vagyok-e.

Eggyel több, vagy kevesebb?

Eggyel több év telt el, már csak két nap és ugrik egyet az évszámláló. Ha belegondolunk, nem is olyan régen volt az, hogy mindenki cidrizett, mi lesz velünk, ha kétezer betelik. Aztán mindenki azon aggódott, hogy csatlakozunk-e az unióhoz avagy sem. Aztán gazdasági válság érkezett bősz lendülettel, aztán mégis itt vagyunk. Aztán ugye jött 2012, és a maják repkedtek mindenhol, szerencsétlenek annyit voltak emlegetve, hogy ihaj.

Mi pedig itt vagyunk, jól, rosszul. Szeretve egymást, vagy épp marcangolva a másikat apróságokon. Eggyel több év telt el, emberek jöttek életünkbe, és emberek távoztak körünkből.

Van, amit végre megtanultunk és persze van, amit a mai napig sem értünk. Lehetne "takarodót fújni", lehetne csodás és hangzatos szavakkal csépelni az elcsépeltet. De ugyan minek?

Az idő

A tér és az idő végtelen… A végtelent nem lehet belátni, ezért darabokra szabdaljuk, és próbáljuk megismerni, kihasználni, megélni a minket körülvevő, érintő darabokat.

Az idő is végtelen. De mi emberek, próbáljuk ezt is darabokra szabni, és mérjük is. Mert érezzük a múlását. Néha gyorsan múlik, néha pedig lassan… szinte vánszorog.

Ilyenkor, mikor még itt él bennünk a karácsonyi jóllakottság érzése, de már az ünneplés a végéhez közelít, eszünkbe jut, hogy az év vége is közeleg. Ezzel együtt a múló idő is…

Egy év nagy idő… Főleg, ha várunk valamire, ami soha nem jön el. Csak állunk az idő szélén, és hiába mered tekintetünk a végtelenbe, nem látunk semmit, csak a színes ködfelhőket, álmokat, vágyakat, amik néha szertefoszlanak.

Megtalálni belső békénk, belső utunk

Karácsony van! Hol itt, hol ott csendül fel valamelyik betlehemi ének. Bizony, rég nem voltam éjféli misén, de bennem él az egész sajátos hangulata.

Mostanában nehéz eljutnom. Ilyenkor a falu népe megtölti a templomot, a mise után rég nem látott ismerősök köszöntik egymást. De az egész misének sajátos a hangulata. Fenyőfák, fenyőgallyak, gyertyák nagy sokaságban, és „Dicsőség a magasságban Istennek, békesség a Földön az embernek”. Ilyenkor mélyen hívőt és kevésbé hívőt is megérint a karácsony spiritualitása.

Ilyenkor az Isten vagy személyes istenképünk sokkal közelebb van. Nemcsak keresztény hitünk, de kollektív tudattalanunk is megmozdul. Ilyenkor még a koldus is ember, a szegény is egy pillanatra boldog, az Istengyermek mindenkit megérint – hívőt és hitetlent.

Ha hiszel benne, jön az Angyalka

Tegnap barátnőm látogatott el hozzánk, és amíg én a konyhában kávét készítettem, hallottam, hogy jókedvűen beszélget gyermekeimmel. Fő téma természetesen a karácsony volt, lányom sorra mutatta a saját készítésű díszeit, az iskolai ajándékokat, még az ünnepi Hópihe-versét is elszavalta.

A vendégség után az este a szokott módon zajlott, először Öcsit altattam, majd Nagylánykámat Rumini soron következő kalandjával igyekeztem álomba simogatni. De az álom csak nem jött.

Forgolódott, helyezkedett, sóhajtozott, majd egyszer csak felült.