A fő, hogy ne legyen nyugalom

Elemében van a balliberális média. Meggyőződésük, hogy megindult a Fidesz-rendszer bomlása, és csak idő kérdése, hogy mikor bukik meg a kormány. Tévednek. Attól, hogy a három választási pofon miatt óriásit csalódottak közül néhány ezer ember jobb híján tüntetésekre vonul, és ennek jelentőségét felpumpálják, még messze nincs Magyarországon kormányváltó hangulat.

A 2015-2018-as évek – tüntetések ide vagy oda – nem a kormány megrendülését, hanem az Orbán-kormány megerősödést fogják hozni. Mert – kevés kivétellel – minden úgy alakul, ahogy azt a Fidesz a választóinak megígérte. Nézzük csak a legfontosabbakat: a gazdaság folyamatosan erősödik, az Európai Unióból bejövő pénzek vállalkozásokba való visszaforgatása erősíteni fogja a beruházásokat, a munkanélküliség folyamatosan csökken, a mezőgazdasági reformok már most sikeresek, szélesebb lett a közteherviselés, a rezsicsökkentés folytatódik, a devizahitelek család-megroppantó terhei jövőre eltűnnek, a szociális politika egyre többet tesz a szegénység leküzdéséért, az új közigazgatási struktúra, a közoktatási szisztéma máris érzékelhető eredményeket  mutatnak – és így tovább.

Aggódjunk kicsit a demokráciáért!

 Vasárnap délelőtt van. Kint szomorú borongós tél eleji idő. Itt bent jó meleg. Körben a polcokon könyvek, olvasatlanok és sokszor olvasottak csábítanak, de erőt veszek magamon. Most végre van egy kis időm, csatlakozom hát a mostanság nagyon divatos trendhez és aggódom egy kicsit a honi demokráciáért. Mert lássuk be, a demokráciáért lehet aggódni sokat, de eleget sohasem.

Nem régen történt, hogy meglebegtették az internetadó bevezetésének lehetőségét, s az eddig palackban zsörtölődő szellem kiszabadult, s feltámadott. Na, nem az igazi tenger, csak honi aprócska mása, s vetett néhány szilaj hullámot, mely méretes tüntetés formájában öltött testet. A döntéshozók észlelvén a bajt azonnal visszakoztak. A hullámok is csendesedtek, ám szűnni egyelőre nem akarnak.

A vizsga

Sokakban azonnal lámpalázat okoz, ha ezt a szót meghallják. Sokak félve ejtik ki, sokak pedig csak legyintenek rá. A legfontosabb vizsgákat nem papíron tesszük le. Nem egy teszt, nem egy találd meg játék. Félnek tőle, pedig felesleges. Vizsgáztam én is épp eleget, és vizsgáztattam épp eleget ahhoz, hogy rájöjjek a mögötte rejlő igazságra.

A vizsga lényege a mindenre kiterjedő tudás és tudni akarás. Valahogy azt hisszük, ha egy vizsgát letettünk valamiből, akkor már tudunk is. Nem így van. A vizsga csak a kezdet és az élet a gyakorlat. Lehet barátokat szerezni egy jó tett végrehajtásával, csak azt felejtik el sokan, hogy ezentúl mindennap vizsga vár minket. A vizsga a levegő részévé vált, az élet részévé vált, hisz döntéseink a napi életben is vizsgák. Nem egy papír megszerzése az igazi kihívás, hanem az életben való napi használata a megszerzett tudásnak.

Amikor eljön az igazi – hinni vagy nem hinni

Ilyenkor decemberben minden gyermek alig várja jöttét. Mikulásnak hívják. Vagy Télapónak. Vagy Santa Claus-nak, Father Christmas-nak, Deda Mraz-nak, Joulu Pukki-nak, Papa Noel-nak, de ki tudja, még hányféle néven szólítják. Egyes országokban, december elején jön, van ahol karácsonykor, vagy a hónap legvégén. Piros sapkájáról, hosszú fehér szakálláról meg lehet ismerni, és mindenhol nagyon várják!

Van, aki levelet ír neki, van, aki a kitisztított csizmát, cipőt teszi az ablakba, van, aki zoknit akaszt a kandallóra, és van, aki csak hogy jól viselkedik, és bízik benne, hogy a jó elnyeri jutalmát. És igaza van. Mert a jó mindig elnyeri a jutalmát.

Zsipi és a Mikulás

Egyszer, nem is olyan rég, tán nyár dereka előtt még, csendes házak tövében, békén megbújva a sövényben kikelt egy széncinege fióka. Testvérei nem voltak nagy bánatára, szülei szép nyugalomban nevelték egykéjüket. Türelmetlenségét, és dacos kedvét csicseregve békítették. Zsipi - mert így hívták a cserfesen zajos cinkét - minden nap borsot tört a szomszéd fészkek lakóinak orra alá. Hol nem hagyta őket aludni, hogy csúfolkodott velük, hol épp összeverekedett más tollas fiakkal.

Aztán, ahogy a napok teltek és múltak, Zsipi egyre csak nőtt, tollasodott és ügyesedett, a Nap egyre rövidebb ideig simogatta a tájat, a zöld levelek halványulni kezdtek. Egyik nap szülei elé álltak, s így szóltak:

- No Zsipi! Eljött a nap, mikor utadra bocsájtunk, felneveltünk becsben, jól tartva. Óvtunk héja karmai elől, vagy épp macska éhsége elől. Tanítottunk és megtanítottunk neked mindent, mit egy igazi széncinegének tudnia kell. Rossz voltál, mégis szerettünk, mert a mi vérünk vagy, de jól vigyázz, ha viselkedésed nem változik, szomorú napok várnak rád. Menj, és éld az életed.

- De hát miért? Hisz jó így nekünk, ti kerestek ennivalót, én meg megeszem. Kivel éljek ezután? - kérdezte Zsipi.

Sorsunkat meghatározó évtizedek értékelése

Komolyan megrótt egy ismerősöm, miért írtam múlt heti blogomban dicsérőleg egy olyan ügyvédről, aki jogászként részt vett a kádári politikai restaurációban. Nem dicsértem az illetőt, csak bemutattam egy szigorúan jogkövető magatartását, mellyel az akkori törvényeket messzemenően tiszteletben tartotta.

Miközben a 70-es, 80-as években sokan nyerészkedtek gépkocsik hivatalos ár feletti értékesítésével jól jövedelmező módon, ő inkább kivárta az autó eladásával azt az időt, amikor a hivatalos áron eladhatta. Tudom, ezt nehéz elmagyarázni azoknak, akik azt a kort felnőttként nem érhették meg, s akik nem álltak sorban autóért.

És miért is próbálom meg?

Mielőtt válaszolnék, hadd utaljak arra, hogy ismertem két megyei párttitkárhelyettest is, akik szigorúan jogkövetők voltak. Az egyik Trabanttal közlekedett, s a másikról is az volt a vélemény, hogy szigorúan puritán kommunista. Ez az egykor volt létező szocializmus - ahogyan az akkor már a puhább kommunista diktatúrát hívták - Janus arca.

Egy kirándulás margójára

Véletlenül sem szeretném azt állítani, hogy a politikusainknak – álljanak bármelyik oldalon – nem kellene egy kicsit is jobban odafigyelni a szerénységre. De ami sok, az sok. Sok az, hogy a fél ország – élen a balliberális sajtóval – azzal foglalkozik, hogy Kósa Lajos országgyűlési képviselő, a Fidesz egyik vezető funkcionáriusa, Dubaiban nyaralt, majd átrepült egy Rolling Stones koncertre Új-Zélandra. Lázár Jánosnak meg Rolex karórája van, és milliókat költ vadászatokra. Szijjártó Péter luxus-villájáról már nem is beszélve.

Mielőtt folytatnám, rögtön leírom, hogy balatoni pedikűrös ismerősünk már három évvel ezelőtt volt Dubaiban nyaralni. Ahol Kósa meg sem állt, csak átszállt Új-Zéland felé. A pedikűrös hölgy nem milliomos feleség, hanem egy sokat dolgozó, normális családanya. Egy másik ismerősöm – kisebb tévéprodukciókat gyárt cégével évtizedek óta – Facebookján afrikai vadászélményeiről számol be, amint krokodilok és kafferbivalyok tetemein pózol. Ő tehetősebb, felesége pedig jól menő ügyvéd. Megengedheti magának.

Karácsonyi készülődés

Több olyan esemény is van életünkben, amire heteken, vagy akár hónapokon át készülünk (gondoljunk a nyaralásokra, az óvoda- vagy iskolakezdésre), de évről évre a legörömtelibb a karácsonyi várakozás. A családi eseményekre, ünnepekre való készülődés egész folyamata (mit, milyen hangulatban, mikor, kivel) meghatározza azt az élményünket, ami végül fogadni fog bennünket. Gyermekeinknek mi tanítjuk meg, mi az ünnep lényege, a közös készülődéssel, ráhangolódással pedig pontosan olyanná válik majd minden, amilyennek ők szeretnék.

Egy felnőtt ember számára könnyebben bejósolhatók az események, az ünnepekre is „praktikusan” készülünk: recepteket gyűjtögetünk, hozzávalókat vásárolunk, vendégségeket szervezünk, dekorációs kellékek után kutatunk. A gyermek ezzel szemben csodát vár, és varázslatot, ezt keresi a kirakatban, a fényekben, a gyertya lángjában. Az adventi időszak közös családi programjai ezeket a csodákat közelebb hozzák, be az otthonunkba.

Egy blogíró vasárnapja

Felébredek, fél hét, talán túl korán van, talán túl későn. Felkelek, megyek egy kört a házban. Kintről szürke derengés, visszafekszek. Próbálok ellazulni, szemhéjam mögött sárga számok sorjáznak a nulláig. Zéró pont, az ember időnként nem érzi a megérkezést, csak megtörténik.

Felébredek, háromnegyed nyolc. Felkelek, két pohár vizet iszom a konyhában. Felfrissítem magam a fürdőszobában. Nyolc óra, leülök a géphez, végigolvasom a leveleket. Aztán belépek a Képírás oldalára, felteszem a változásokat, frissítem a rendszert, törlöm a log fájlokat. Kilépek. Belépek a Képírás facebook oldalára, visszaigazolom az ismerős kéréseket, megosztom az új tartalmakat.

Aztán mindezt végig csinálom a Kéktollal és még két másik oldallal. Háromnegyed kilenc, elindulok kenyérért. Elmegyek a garázs előtt a tóhoz. Csendes szürkeség mindenütt, a halaknak nincs nyomuk, a tó tetején falevelek úsznak. Kitolom a bringát. A boltban minden a megszokott, váltok pár szót egy rég látott ismerőssel.

A reggeli is a megszokott vajas kenyér, sajt, paradicsom, tea.

Kritikusok kritikusa

A legkönnyebb feladat mást kritizálni, keresni a hibákat. Hogy épp túl rövid, vagy épp túl hosszú, akárhogy is csűri, csavarja az ember a saját tetteit, biztos akad, aki ezen fennakad. Én nem szeretem, és nem szeretek kritizálni semmit és senkit. Véleményem van, az más.

Más, mert véleményt én úgy formálok, hogy előbb ismerni és megismerni akarok. A legtöbb kritizáló helyes kis pocakjára üt és onnan prezentálja aggályait. Hogyan lehet bármit is kritizálni, ha nem ismerjük?

A kritikusok gyártanak előítéleteket, állítanak fel kasztokat és skatulyáznak be embereket. Én most pedig őket skatulyázom be, de én azért, mert ismerem őket. A hozzállás az, ami mutatja őket. Nem egyformák ők sem. Én három csoportra osztom őket.