Szegények karácsonya, közös ünnepünk

Néhány éve szinte minden településen megjelentek a Betlehemek. Épül a néplélek és az egykor oly erős keresztény kultúra apró hagyománya!

De nem tudom, hány településen és hányan gondolnak arra, hogy egykor mekkora szegénységet jelentett a jászol melletti lét. A karácsonyi ének szerint „rá meleget a marha lehel”. Aztán megjelennek a három királyok és hoznak aranyat, tömjént, mirhát. És a csillag mutatja az utat, a szegénységből a jövő felé!

A teljes kiszolgáltatottságban megélt karácsonyról nekem még gyermekkoromból vannak emlékeim: micsoda áldás egy – végrehajtók által kiürített kamrában – 4 fős családnak lakni és „Jancsi kályhában” fűteni tudni. Szegény anyámnak, ki akkor még azt sem tudta, él-e a férje, s ha él, melyik internálótáborban, vajon hányszor kellett felkelni a „vendéglátó” kulákoktól ajándékba kapott vagy szűkös pénzből vett napraforgókórót a tűzre rakni, hogy három gyereke ne fázzon, ne fagyjon?

És akkor még alig múlt el az idő, amikor családok százezernyi tagja nem tért vissza a Don-kanyarból, vagy Dél-Lengyelország jól kiépített poklaiból.

A szegénységet, ha az ember egyszer megélte, elfelejteni nem lehet!

Lépj ki velem!

Nyüzsög a világ, néhány nap és karácsony. Legszebb ünnepünk, én is szeretem, mégis úgy gondolom, a jeles napokra való „megfelelő” készüléstől, és a szokások betartásától még nem lesz körülöttünk ünnep.

Az ünnep számomra az, ha ki tudunk lépni a hétköznapokból, ami nagyon jó dolog, mert így bármikor lehet saját kis ünnepünk, nem kell hozzá karácsony. De a karácsony is akkor lesz igazán szép alkalom, ha ezt megtesszük: ha kifordítjuk a hétköznapunkat, és úgy bújunk bele. Ha korán szoktunk kelni, most lustálkodjunk sokáig! Ha el szoktuk pakolni az ágyneműt, most hagyjuk a csudába az ágyazást, reggelizzünk az ágyban, és csúsztassuk el az ebédet egy órával! A szöszös szőnyeg, vagy a mosatlan edény sem fog ránk kiabálni, hogy ejnye-bejnye, ha mi inkább leülnénk végre egy könyvvel a sarokba. Ajándékozzuk meg egymást és magunkat is azzal, hogy kényelmes, nyugodt napokkal zárjuk az évet.

Íróvessző

A stílus maga az ember, mondta Buffon grófja akadémiai székfoglalójában. Eltalált mondat, gyakran idézik azóta is.

Olvasva a mai sajtót, és az internet vélemény bugyrait, fogalmazhatnánk úgy is a stílustalanság maga az ember, és aztán mindjárt rá is kérdezhetnénk: Ember?

Az embert nem a születés, a földi rang avatja előkelővé, hanem a szellem és a jellem.

Goethe mondta ezt és milyen igaza volt.

Lebecsülve

Lebecsülni valamit, vagy valakit mondhatni szakállas hiba. Mert ugye szinte azonnal előítéletet gyártunk, és "elkönyveljük" a dolgokat és embereket, feltételezett képességeik és tulajdonságaik alapján. Ítéletet mondunk szinte azonnal, ami igazából a saját felettünk eltört pálcát is jelenthetné. Aztán persze meglepetésként ér minket az, hogy aki lebecsült volt egykor, most becsültté válik. Néha pillanatok alatt.

Az emberek próbálnak másokat befolyásolni, valahogy a saját képükre szeretnék formálni a környezetük, és a benne élő, vagy épp csak látogatóba érkező embereket. A megszokott kis életünk, a napi rutinélet az, ami akár lustaságból vagy épp irigységből becsüli le azt, ami tőle eltérő.

Az ember annyira különbnek érzi magát mindennél és mindenkinél, hogy elfelejti azt, hogy nem kéne lebecsülni semmit. Még a legapróbb teremtményt sem. Lenézzük primitívségét egy "bacinak", aztán a baci pármillió társával ledönt minket, mint a kasza a kalászt.

Amikor fitt lesz test és lélek…

Azt mondják, harminc éven felül már nem árt egy kis testmozgást beiktatni a heti programjaink közé.

Szerintem is jót tesz a sport. Főleg akkor, hogyha egész nap egy íróasztal mögött ülünk, vagy akkor, hogyha egész nap a tűzhely felett ténykedünk, vagy ügyfeleket szolgálunk ki, vagy gyereket nevelünk, akár egyet, akár egész csoportnyit. Vagy bármi mással töltjük a napjainkat. A mozgás kell, a mozgás jólesik, a mozgás formában tart.

Mi heti háromszor szoktunk összejönni. A többit át kell élni…

Horthy-konferencia a budai Várban

Múlt pénteken a Veritas Történetkutató Intézet szervezésében konferenciát tartottak Horthy Miklós kormányzó tevékenységéről és időszakáról. Talán érdemes a záró előadó egy szó szerinti „szem-pont”-ját idézni.

Ha jobb szememmel nézem, mást látok, mintha csak a bal szememmel nézném. Én azonban szeretem a dolgokat két szemmel, sztereóban látni. 

No, ez a konferencia nem dicsérte Horthyt, hanem valóban több szempontból elemezte azt az időszakot.

A fő, hogy ne legyen nyugalom

Elemében van a balliberális média. Meggyőződésük, hogy megindult a Fidesz-rendszer bomlása, és csak idő kérdése, hogy mikor bukik meg a kormány. Tévednek. Attól, hogy a három választási pofon miatt óriásit csalódottak közül néhány ezer ember jobb híján tüntetésekre vonul, és ennek jelentőségét felpumpálják, még messze nincs Magyarországon kormányváltó hangulat.

A 2015-2018-as évek – tüntetések ide vagy oda – nem a kormány megrendülését, hanem az Orbán-kormány megerősödést fogják hozni. Mert – kevés kivétellel – minden úgy alakul, ahogy azt a Fidesz a választóinak megígérte. Nézzük csak a legfontosabbakat: a gazdaság folyamatosan erősödik, az Európai Unióból bejövő pénzek vállalkozásokba való visszaforgatása erősíteni fogja a beruházásokat, a munkanélküliség folyamatosan csökken, a mezőgazdasági reformok már most sikeresek, szélesebb lett a közteherviselés, a rezsicsökkentés folytatódik, a devizahitelek család-megroppantó terhei jövőre eltűnnek, a szociális politika egyre többet tesz a szegénység leküzdéséért, az új közigazgatási struktúra, a közoktatási szisztéma máris érzékelhető eredményeket  mutatnak – és így tovább.

Aggódjunk kicsit a demokráciáért!

 Vasárnap délelőtt van. Kint szomorú borongós tél eleji idő. Itt bent jó meleg. Körben a polcokon könyvek, olvasatlanok és sokszor olvasottak csábítanak, de erőt veszek magamon. Most végre van egy kis időm, csatlakozom hát a mostanság nagyon divatos trendhez és aggódom egy kicsit a honi demokráciáért. Mert lássuk be, a demokráciáért lehet aggódni sokat, de eleget sohasem.

Nem régen történt, hogy meglebegtették az internetadó bevezetésének lehetőségét, s az eddig palackban zsörtölődő szellem kiszabadult, s feltámadott. Na, nem az igazi tenger, csak honi aprócska mása, s vetett néhány szilaj hullámot, mely méretes tüntetés formájában öltött testet. A döntéshozók észlelvén a bajt azonnal visszakoztak. A hullámok is csendesedtek, ám szűnni egyelőre nem akarnak.

A vizsga

Sokakban azonnal lámpalázat okoz, ha ezt a szót meghallják. Sokak félve ejtik ki, sokak pedig csak legyintenek rá. A legfontosabb vizsgákat nem papíron tesszük le. Nem egy teszt, nem egy találd meg játék. Félnek tőle, pedig felesleges. Vizsgáztam én is épp eleget, és vizsgáztattam épp eleget ahhoz, hogy rájöjjek a mögötte rejlő igazságra.

A vizsga lényege a mindenre kiterjedő tudás és tudni akarás. Valahogy azt hisszük, ha egy vizsgát letettünk valamiből, akkor már tudunk is. Nem így van. A vizsga csak a kezdet és az élet a gyakorlat. Lehet barátokat szerezni egy jó tett végrehajtásával, csak azt felejtik el sokan, hogy ezentúl mindennap vizsga vár minket. A vizsga a levegő részévé vált, az élet részévé vált, hisz döntéseink a napi életben is vizsgák. Nem egy papír megszerzése az igazi kihívás, hanem az életben való napi használata a megszerzett tudásnak.

Amikor eljön az igazi – hinni vagy nem hinni

Ilyenkor decemberben minden gyermek alig várja jöttét. Mikulásnak hívják. Vagy Télapónak. Vagy Santa Claus-nak, Father Christmas-nak, Deda Mraz-nak, Joulu Pukki-nak, Papa Noel-nak, de ki tudja, még hányféle néven szólítják. Egyes országokban, december elején jön, van ahol karácsonykor, vagy a hónap legvégén. Piros sapkájáról, hosszú fehér szakálláról meg lehet ismerni, és mindenhol nagyon várják!

Van, aki levelet ír neki, van, aki a kitisztított csizmát, cipőt teszi az ablakba, van, aki zoknit akaszt a kandallóra, és van, aki csak hogy jól viselkedik, és bízik benne, hogy a jó elnyeri jutalmát. És igaza van. Mert a jó mindig elnyeri a jutalmát.