Szegények karácsonya, közös ünnepünk
Néhány éve szinte minden településen megjelentek a Betlehemek. Épül a néplélek és az egykor oly erős keresztény kultúra apró hagyománya!
De nem tudom, hány településen és hányan gondolnak arra, hogy egykor mekkora szegénységet jelentett a jászol melletti lét. A karácsonyi ének szerint „rá meleget a marha lehel”. Aztán megjelennek a három királyok és hoznak aranyat, tömjént, mirhát. És a csillag mutatja az utat, a szegénységből a jövő felé!
A teljes kiszolgáltatottságban megélt karácsonyról nekem még gyermekkoromból vannak emlékeim: micsoda áldás egy – végrehajtók által kiürített kamrában – 4 fős családnak lakni és „Jancsi kályhában” fűteni tudni. Szegény anyámnak, ki akkor még azt sem tudta, él-e a férje, s ha él, melyik internálótáborban, vajon hányszor kellett felkelni a „vendéglátó” kulákoktól ajándékba kapott vagy szűkös pénzből vett napraforgókórót a tűzre rakni, hogy három gyereke ne fázzon, ne fagyjon?
És akkor még alig múlt el az idő, amikor családok százezernyi tagja nem tért vissza a Don-kanyarból, vagy Dél-Lengyelország jól kiépített poklaiból.
A szegénységet, ha az ember egyszer megélte, elfelejteni nem lehet!
A kaposvári TESCO parkolójában tán egy hete hétéves kislány próbált ruhát kihúzni az ott elhelyezett gyűjtőből. Én éppen flakonokat és üres sörös dobozokat vittem szokás szerint az ott lebzselőknek. Döntően szerencsétlen, semmire és senkinek sem kellőknek. De hát próbáljuk meg embernek tekinteni őket. Nekünk sem megy könnyen, de nekik sokkal nehezebben sikerül. És ez számukra igen szokatlan érzés. Tőlem nem idegen, egyszerre védekezem, de tudatosan is próbálok segíteni. Van módom a szelektív hulladékot másképp is eltüntetni, csak éppen nem szoktam. Ez az ő önfenntartásukhoz apró járulék. Ez a kevés munka, mit végeznek, s ez a kevés jutalom, mit ebből beszednek „mégis a munkáért bért” elvét követi. Mindig szégyellem magam, amikor megköszönik. Nem rutinszerűen teszik, de az irántuk tett apró emberség túlzott hálájaként.
A szegénységet, ha az ember egyszer megélte, elfelejteni nem lehet!
Tudom, hogy egykor ezeknek az embereknek elmaradt az életképesség közvetítése, anya-gyermek, család-gyermek vonatkozásában. Elmaradt kötődés-képességet visszaadni nem tudok, pontosabban szakmám szerint tudok, de egyénenként csak hosszú évek munkájával lehet felépíteni egy személyiség hitét és cselekvőképességét. Egyéb a dolgom: megpróbálni tudásom szerint hozzáadni valamit a nemzet hitéhez, jövőképéhez. Az sem könnyű.
Útkereszteződésben és parkolóban pénzt adni nem szoktam – túl sok az országban a bérkoldus, kinek „munkaadója”, haszonszerzője van. Nem kedvelem ezt a nyomort újrateremtő üzletágat. Kocsimban viszont hol Németországból, hol Hollandiából, s gyakran a Budakeszi református vagy éppen katolikus közösségéből – zsák be, zsák ki – jut el Szent György Lovagrenden keresztül vagy éppen egy falusi plébános kocsijában utazva a valóban rászorulókhoz a valódi segítség.
Sokan kérdezték már tőlem, mit kell tenniük, hogy az ország sorsa jobbra jusson. Azt hiszem a válasz egyszerű: mindenki tegye, mit tud és megért! A kaposvári TESCO ruhagyűjtőből ruhákat kihúzó 7 éves kisleány talán többre viszi, mint anyja. Remélem, és az ügy nem esélytelen! Nem hiszem, hogy ne lenne esze, talán nem is kevés. És vajon hány tanító és tanár akad, aki ebben az embergyerekben felismeri a jövőben esetlegesen még alakítható embert? S igyekszik megformálni azt!
Valamikor az ELTE akkor elitszakán kezdtem fizikusként. És üvöltött, hogy hozzánk bekerülni még 19 ponttal is nehéz volt, a max. 20 pont felső határ mellett. Szerintem évfolyamunk fele tanulmányi versenyhelyezéssel jutott be, beleértve szerencsés magam is. És - szégyellem - nem kevés lenézés volt bennünk a tanárszakok iránt, melyek már 12 ponttal elérhetők voltak. Ma erről mást gondolok. Az a tanárgeneráció vitte tovább Klebelsberg Kunó és Hóman Bálint nemzetfelemelő tevékenységét!
És hadd kívánjak szép, kellemes és önbecsülést is magában foglaló áldott és igen szép Karácsonyt mindazoknak, kik a nemzet szolgájaként építik e nép jövőjét!
Ha ennek a nemzetnek nem lett volna a történelem során sok százezer szolgája, ma nem lenne nemzet, nem beszélnénk Balassi, Arany, Ady és Kosztolányi nyelvét.
S vajon hányan és meddig olvassuk Balassi, Arany, Ady és Kosztolányi írásait, költeményeit, e nyelven?
Többször olvastam történészek elemzéseiben, hogy a „magyar” gyűjtő fogalom. Még a nyelvet sem kell beszélni, még a fő vallási „main stream”-hez sem kell tartozni, csak e nemzethez, mely sokszínűen közös. Egyetértek! Hermann Ottó, Stein Aurél, Vámbéry Ármin vagy éppen Damjanich magyarságához képest hol vagyok én?
Ez a nemzet számos szövetsége során mindig sokszínű volt.
S persze hol vagyunk mi? És hol tartana nélkülük ez ország?
A napokban sokaknak kívánok szóban és írásban kellemes ünnepeket. Mert ünnepek többszínűen vannak és nyelvek is. De ez a nemzet számos szövetsége során mindig sokszínű volt. S miért ne mondanék egy jó szót németül sváboknak (svábul nem tudok, németül egészen jól), s kívánok kellemes ünnepeket annak, ki hanukagyertyát gyújt (s köszön vissza ma éppen áldott karácsonyt kívánva). Ez az ünnep engem és soknak az ünnepünket átölelő „éra” szeretetről, hitről, jövőről szól és persze emberbarátságról.
Ferenc pápa az Izraelbe megérkezett repülőgéptől egy zsidó és egy muszlim barátjával sétált le ez év nyarán. Egy vallások közti gyilkos korban igazi hídként. Az én dimenzióm ennek töredéke. Igazság és hídkeresés a Kárpát-medencén belül. Hadd lehessek magyar a sokszínű magyarság jegyében!
S kívánjak igen boldog ünnepeket mindenkinek, akiknek december 24-én van Szenteste, azoknak is, kiknek az ortodox naptár szerint későbben van mindez, és azoknak is, kiknek a hanuka gyertyagyújtás korábbi napra esik. Nekünk magyaroknak, úgy tűnik több vagy más napra esnek ünnepeink, de közös volt és lehet nemzetünk!