Paradoxon a helyzet, ami a mostani blogban kialakult. Hiszen szól ez már a receptnek köszönhetően az első adventi, fahéjas, édes illatról és szól a múlt heti siófoki félmaraton verseny élményeinkről, ahol láthatjátok a rövid pólós képeinket. Nah most akkor hogy is van ez?
Trump győzelme kicsit elterelte a figyelmünket Európáról. Jóllehet érdekes változások vannak itt is. Mindenekelőtt a Brexit, az angol kiválás az unióból, egy gyors miniszterelnök-váltással. Váltottak a bolgárok is, mégpedig a baloldal felé, egy volt repülőtisztet választva elnöknek. Oroszbarát elnök ő, de ez Bulgáriától nem meglepő. December 4-én megtudjuk, hogy mi lesz Ausztriában és Olaszországban. Ausztriában a megismételt elnökválasztásra kerül sor. Ha a Szabadságpárt jelöltje, Norber Hofer nyer, a szociáldemokrata Kern kancellár sem marad sokáig. Hofernek – ha nem is egyszerűen –, de módjában áll a kancellárt is leváltani. És ő ezt győzelme esetén meg is ígérte.
Ha egy kapcsolatban úgy döntünk, hogy elválnak útjaink, akkor legtöbbször szenvedünk. Úgy éljük meg, mintha meghalt volna a másik. Mert bennünk ez is történt. Kiszakítani valakit a szívünkből nem olyan egyszerű. Azonban sokszor elkövetjük azt a hibát, hogy nem engedjük meg magunknak a szenvedést.
Néha belebotlik az ember valamibe, amibe nem kellene.
Távoli cél felé vettük utunkat. Ilyenkor korán indul az ember és éppen elég az útra figyelni, másra már nem nagyon lehet. Így történt, hogy ismét tanúja lettem egy reggeli műsor kimúlásának. Először nem akartam végig hallgatni, de aztán mégis úgy döntöttem, meghallgatom és ha úgy adódik, pár könnycseppet is elmorzsolok miattuk. Végül is a könnycseppek elmaradtak, mint ahogyan a sokszor bejelentett 9 órai nagy bejelentés sem volt igazán nagy. A rádiósok elmondták, hogy nem sajnáltatják magukat, de azért persze sajnáltatták, hogy nem fényezik magukat, de azért persze fényezték kicsit. Az egész valami szánalmas próbálkozássá vált, hogy lazán vegyék, de még se vegyék lazán.
Kevés dolgot szeretne az ember úgy, mint a ráirányuló figyelmet, bár ezt legtöbbször nem vallja be környezetének, hanem csak reméli. Reméli azt, hogy tettei, hogy mindennapi erőfeszítése nemcsak feltűnik környezetének, hanem azt értékelik is. Teszik majd szóvá és tetté.
Érdemes egy nagyot fújni mielőtt belekezdenél az alábbi programba. Még a start előtt, legbelül bekapcsolni a "szuszááá" gombot és átadni magad az élménynek. Mert bizony, ha sikerült ez tényleg élmény lehet, neked és a kis gyerkőcnek is, akit kis kuktádnak, vagy akár konyhafőnöknek választasz magad mellé.
Gyerekkorunkban sokszor halljuk a figyelmeztetést: „nézz a lábad elé, mert hasra esel!" Igen, amikor az ember mozgásban van, nem árt, ha maga elé néz, hogy lássa, mi vár rá.
Az élet útján haladva is jó, ha előrelátunk. Azt gondolom, itt nem az a fontos, hogy túlságosan messzire nézzünk, inkább az, hogy a cél benne legyen a látókörünkben. Mert igazi cél nélkül csak bolyongunk az útvesztőkben.
Teljesen váratlanul dobta be a köztudatba Terry Black, hogy tudomása van arról, Vona Gábor pártelnök korábban melegbárokba járt és részt vett melegrendezvényeken. No, azóta is áll a sajtóban a bál és a mocskolódás, s persze mindez leképeződik a parlamentben is.
A Bajor Királysághoz tartozó pfalzi faluban, Kallstadtban, 1885 egyik hajnalán a konyhaasztalra tette a 16 éves Friedrich Trump a búcsúlevelét, és elhagyta a szülői házat. Meg sem állt Amerikáig, ahol tehetségével, német szorgalmával nagy vagyont szerzett. Majd visszatért falujába, hogy elvegye a szomszéd kislányt, akivel később New Yorkban telepedett le. Kallstadtban, ebben a kis faluban különleges „vállalkozói levegő” lehetett. Ugyaninnen származik a világhírű Henry Heinz ketchup-milliárdos apja is, akinek anyja született Trump volt. Fridrich Trump korán meghalt.
