Az ölyv, a féktávolság és a felesleges hullák
Szeretem az út szélén vártán ülő ölyveket. Kiálló szélső gallyakon, vagy éppen a fák tetején tanyáznak néhány száz méterenként az utak mentén. Fontos funkciójuk van, számunkra is. Lesik a gépkocsik által elcsapott kisállatokat, melyek aztán táplálékaik lesznek. Igazi köztisztasági szolgáltatók, életmódszerűen.
Minap az M7-esen jöttem Siófok felé. A belső szalagkorlát mellett egy ölyv lakmározott, majd a kocsitól megriadva felszállt. Ezúttal késve. Óriásit fékeztem, szerencsére jó fékekkel, így a 130-as tempóból sokat visszafogtam. Az ölyv is tett egy kétségbeesett utolsó szárnycsapást, így szélvédőm is megúszta, meg az ölyv is. Egy pillanatra megkönnyebbültem, de utána jött a döbbenet.
Székesfehérvár előtt egy kocsi – hasonló sebességnél – mintegy 30 kilométeren keresztül követett. Minek? Nem tudom. Le nem előzött, de végig 3-5 méterrel jött mögöttem.
S ha ez az ölyv ott repül elém és én ekkorát fékezek, óhatatlanul felkenődtek volna kocsim hátsó felére. Ilyen sebességnél, ekkora fékezésnél nagy csin lett volna, sok törés és horpadás. És hogy a sofőrből és utasából mennyi marad, az igen nyitott kérdés.
Gyakran járok az M7-esen. Talán még soha nem volt olyan, hogy ne láttam volna tülekedőket. Néha jobbról előznek, akár a leálló sávot igénybe véve, de legtöbbször az előttük haladó kocsira szorosan rátapadva várnak a kiugrás pillanatára. Figyelmetlen ölyv ritkán fordul elő, figyelmetlen autós viszont gyakran, s ilyenkor szükség van váratlan fékezésre. Jönnek a ráfutásos balesetek, szerencsés esetben néhány tíz vagy százezer forintos kárral, de sokszor személyi sérüléssel, halállal.
Diák koromban stoppolva egyszer felvett egy fiatal férfi. Beszálltam Fiatjába, s aztán megkérdezte:
Nem zavarja, ha gyorsan hajtok?
Engem nem!
– válaszoltam. Hát hajtott is rendesen! Közben kiderült, raliversenyző, ki éppen hétvégi tréningjét tartja, egyébként versenyeken általában dobogón vagy közelében végez. De amikor faluba értünk, mindig következetesen betartotta a hivatalos sebességhatárokat, pedig akkor még radar annyi volt, mint fehér holló.
Tudja, az országúton minden rajtam múlik. De lakott területen bármikor bármi történhet. Nem akarok más hibájából bűnhődni.
S bizony ilyen gyakran történik is.
Alig múlt egy hete, hogy a Salgótarjánba vezető széles úton két férfi versenyszerűen próbálta ki kocsiját. 200 km/óra sebességgel száguldottak délután az üres és széles úton, amikor egy hivatalos kis bekötőútról befordult egy busz, amelynek vezetője nem láthatta őket. Ők is későn a buszt. Úgy felkenődtek az oldalára, hogy utána kocsijuk márkáját is nehéz volt kitalálni. Drága és jó kocsik voltak, a kár több mint 10 millió forint. De ők se fognak többet vezetni, most végső útjukra viszik őket. Egyébként a temető pont itt, az országút mentén fekszik.
Nyáron szinte minden péntek délután és szombaton hallom a rádióban, az M7-esen több kocsi ütközött. Nincs kétségem, szinte mindig a követési távolság be nem tartása miatt. Ritkán jövök ilyenkor a Balaton irányába. De mindig megfigyeltem, hogy a gépjárművek többsége messze követési távolságon belül halad. Véletlenek márpedig nincsenek! Nem tudom, hány milliárd forint emiatt a törési kár, s azt sem, hány tucat felesleges hulla. De hogy sok, az kétséges nem lehet.
A rendőrség már több száz szuperradarral rendelkezik a sebességtúllépés ellenőrzésére. Kaszál is rendesen. De micsoda bevétel lenne a követési távolság betartásának ellenőrzése és a bírságolása! És micsoda megtakarítás töréskárban, megnyomorodott és holt emberekben.
Sokat autózom, s lépten-nyomon látok kopjafákat az út szélén, mécsessel vagy éppen kis koszorúval. Tudomásom szerint Székelyföldön elsődlegesen a katonáknak és hősöknek jár kopjafa. És nem lóerőkkel hősködőknek.