Milla vagy nulla

Talán még emlékszik a kedves olvasó milyen lendülettel robbant be az „Egymillióan a sajtószabadságért” mozgalom, nem kevés baloldali, sőt külföldi médiaszél hátán. Hatalmas internetes civil szerveződésként mutatva önmagát, rövid időn belül elérhetőnek jelölte az egymilliós támogatói létszámot.

Aztán 2012. október 23-án demonstrációt rendezett, immár Bajnai Gordon Haza és haladás mozgalmával és a Szolidaritás mozgalommal együtt, Bajnait, mint a potenciális vezetőt, várható későbbi miniszterelnököt bemutatva. Aztán a választási szövetség látványosan létrejött, Bajnait megválasztották vezetőnek és elég egyértelművé tették, hogy a 2014-es választáson önálló politikai erővé kívánnak válni, esetleg baloldali és liberális pártszövetségeseket is keresve.No, az emlegetett potenciális szövetségesek lelkesedése nem ért az egekig! Schiffer és az LMP finoman szólva is kétségeinek adott hangot. Gyurcsány ugyan mély felelősségérzetet mutató arccal közölte, hogy Bajnai nem rossz választás, csak hát ha a MILLA tényleg nekilendülne, a „Demokratikus Koalíció” aligha maradna Parlament közelben és Gyurcsány tovább veszítene egyébként is könnyű súlyából.

De hasonló a helyzet az LMP és az MSZP soraiban is. Gondolják végig!  A parlamenti képviselők száma a 2014-es választások után összességében majd felére csökken. Így várhatóan az MSZP és az LMP frakciója is. Ha a MILLA és Gordon elvisznek egy csomó helyet, mi marad a lehetséges szövetségeseknek?  Akár még önálló frakció sem!No, ezt a békát aligha nyelik le, legfeljebb ha nem kényszerből.De nézzük, mennyire ütőképes a MILLA.  A dolognak több viszonyítási alapja van:Húszezres résztvevői létszám azért nem kevés, mondhatni jelentős tömeg.Csakhogy tavasszal harmincezer résztvevőről beszéltek, onnan ez 30 százalék csökkenés.Azonban a MILLA egymillió emberről álmodott még alakulása idején!

20 ezer ennek pont ötvened része. A millióhoz képest szóráshatáron belül szinte nulla.A szervezők tehát most a korábban bejelentett céljaikhoz képest ötvened annyi embert mozgattak meg! S ez már három szervezet együttes fellépése volt.

Még egyszer az EU-s fejlesztési pénzekről

Az előző kormányok – egyik fő szétosztó éppen Bajnai Gordon volt -, az országba beáramló pénzt mindenre fordították, csak éppen arra nem, amire szükségünk lett volna. Lehetett pályázni – ha nem is felesleges, de luxus - dologra, amelyik egy ilyen szegény országnak, mint Magyarország, időszerűtlen volt. Talán sehol annyi falusi főtér, játszópark vagy díszburkolat nem készült az utolsó években, mint nálunk. EU-s pénzekből kicsicsázták a falut, a kisvárosokat, miközben a településen egy normálisan működő – azaz adófizető - vállalkozás sem működött. Ha volt, az nem kérhetett támogatást. Így találták ki ezt a szociálliberális urak.

Ha bemennek egy-egy egyetemre, egyetemi könyvtárba, szinte minden sarokban találnak egy nagyteljesítményű fénymásolót, szkennert, számítógépek tömegét. Gépekre, technikai eszközökre lehetett pályázni. Ha kellettek, ha nem. Arra, hogy a gépeken valamit tanuljanak is, vagyis tartalmak vásárlására, már nem volt pénz. A tartalmakat ugyanis nem a nyugati számítógéplobbi árulta. Hogy melyik pályázatnál melyik lobbi érdekei álltak, már jórészt a múlté. 2010 után már nem tudott a Fidesz ezen az elosztási szisztémán változtatni. Az országba bejövő EU-milliárdoknak csak mintegy 14 százaléka került gazdaságfejlesztésre. 86 százalék olyan helyen landolt, ahol ez a pénz nem termelt új értéket. Megkaptuk, és elvertük valamire. 

Matolcsy miniszter most azt ígérte, hogy 2014 után minden más lesz. Most kerül az unió elé az új forráselosztási tervezet, amely szerint a következő hét évre jutó 20 milliárd euróból 60 százalékot gazdaságfejlesztésre fordítanak. Ezt is kevésnek tartom, de a szocialisták 14 százalékához képest ez óriási előrelépés.

Memento mori!

Minden évben eljönnek azok a napok, mikor megemlékezünk szeretteinkről, akik már nincsenek közöttünk. A temetők virágba és fénybe borulnak. Gyertyát gyújtani mindig lehet, mert emlékezni arra, akit szerettünk, jó.

A halottak napját 998 óta tartják november 2-án, amikor a clunyi monostor apátja, Odiló a Benedek rend minden kolostorában ünnepi miséket rendelt el a halottak lelki üdvéért. A mindenszentek keresztény ünnep, azoknak az ünnepe, akiket nem avattak szentté, illetve akiről nem emlékezik meg a naptár.

A föld népei különbözőképpen ünnepelnek. Az USA-ban ilyenkor van a Halloween ünnepe. Persze ez is az öreg kontinensről ered. Több évszázados múltra vezethető vissza az eredete.

Mai formája a kultúrák keveredéséből alakult ki (római Pomona-nap, kelta Samhain fesztivál). Az angol elnevezés katolikus hagyományt idéz: All Hallows Eve, vagyis minden szentek estéje.

Hogy miért írtam tőlünk idegen szokásokról? Azért, hogy megismerjük más népek kulturáját és rávilágítsak az anyagias világra is. Azokra akik csak az anyagi hasznot nézik, és megpróbálják az idegen dolgokat ránk erőltetni.

A halál az ember életében természetes folyamat és már a születésünk napján halálra vagyunk ítélve. Gondolkodott-e már valaki azon, hogy erre fel lehet készülni és a halált is széppé lehet tenni?

Az eltűnt idő nyomában

Éppen 215 napja írtam egy blogot az . Jelesül arról, hogy az óraállítás egy órányit elcsal az életünkből, és arról próbáltam elmélkedni, hogy vajon mi végre ez az évenkénti két idő mizéria. Arra jutottam, hogy haszna nem sok, legalábbis az átlag polgárra nézve. Arra persze elegendő, hogy az erre érzékenyebbek néhány napját megnehezítse.

Most a szlogenek szerint visszakapjuk azt az elveszett órát, ami persze szlogennek jó, valóságnak kevés. Nem kapjuk vissza, mert el sem veszett, csupán illúzió az egész. Valakik, valamiért már jó ideje játszanak velünk, órát, árfolyamokat, s ki tudja, mi mindent még, állogatnak. Megtehetik, az egyenlők közt egyenlőbbeknek, a disznóknak mindent szabad. Már Orwell is jól tudta ezt.

215 nap, miként Rimbaud mondta volt: Egy évad a pokolban, s pár nap a mennyben, mondom én. Mert történt velem jó is, rossz is ebben az időszakban. A jót megköszöntem és próbáltam legalább utólag kiérdemelni, a rosszat elfogadtam és próbáltam tanulni belőle.

Most itt ülök és akár gondolhatnám azt is, hogy a visszakapott bónusz időben írom e sorokat. Gondolhatnám, de nem gondolom, mert a fejemben ketyegő fura óra, nem tekergethető, a központi jelre sem áll át egy pillanat alatt. Néhány hétig most öt helyett négykor ébredek majd, lesz időm szidni az állítgatókat, csak kedvem nem lesz hozzá.

Egy óra ide vagy oda majdnem lényegtelen. Korunk emberének kevés az a 24 óra, ami egy napba belefér. 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás, énekli a nemzet csótánya, és ő is, mi is tudjuk, csalás az egész.

A 8 óra munka, ha egy perccel se több, akkor is minimum 10, készülődéssel utazással együtt, ha bejön még egy kis plusz, pillanatok alatt 12-nél tartunk. 6 óra pihenés, 6 óra szórakozás, ezt is meg kellene beszélni, mert a 6 óra szórakozásból is lecsíphetünk, házimunkára, bevásárlásra, kerti munkára, vagy éppen másodállásra.

Tengerihántás a Facebookon

Az egy napra rövidült hétvégén ízelítőt adott magából a tél. Ebben persze nincs semmi szokatlan így október végén, és az időjósok is jó előre beharangozták a hirtelen lehűlést, mégis, a globális felmelegedéshez szokott testünket jól átjárta a fagyos hideg. Az eső is esett rendületlen, mintha be akarná pótolni a nyári mulasztását, és a fények is pihentek, minden csupa szürke volt és szomorú. Mit tehet ilyenkor az ember…? Bemenekül a tető alá és dolgozik, vagy pihen.

Így tettek elődeink is, a rossz idő beálltával fedél alá húzódtak és tollat fosztottak vagy tengerit hántottak. Közben persze jókat beszélgettek, nevetgéltek, elmélkedtek és emlékeztek.
A hétvégén magam is így tettem. Tengernyi kép közül válogattam egy munkához, közben kezembe akadt egy szürke, fénye vesztett fotó a Kossuth térről – ami ugyanilyen fogvacogtató időben készülhetett, a hetvenes évek derekán. Megosztottam Facebookon azokkal az ismerőseimmel, akiket tudom, hogy érdekel, és elindult a beszélgetés – ha csak virtuálisan is!

Emlékeztek, hogy nyilvános telefonfülke állt a Kossuth-szobor mögött, és hogy kalauz ült a csuklós Ikarus buszon. Elmesélték, hogy a hatvanas években sikk volt, hogy ki tud tovább smárolni a Cukoripari Technikum előtti zebrán, és hogy hogyan terelték el a figyelmét a forgalomirányító „zsámolyos” rendőrnek, amíg aztán fel nem szerelték a villanyrendőrt 1974-ben.

Mérjünk mérleg nélkül!?

Már nagyon megszoktam, hogy van egy megbízható digitális mérlegem, amivel gyorsan, egyszerűen és pontosan mérhetem ki a süti hozzávalóit. Nemrég kicsit megtréfált, mert éppen akkor fogyott ki belőle az elem, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá!

Aztán elgondolkodtam, hogy régen nem volt digitális, sőt, sokszor másik mérleg sem a háztartásokban, mégis rengeteg süteményt sütöttek. Így hát összeszedtem azokat a módszereket, amivel Te is mérhetsz hasonló esetben.

Mérőpohár: Majd minden háztartásban van folyadék mérésére használatos mérőpohár. Ha jobban megnézzük, akkor észre fogjuk venni, hogy a legtöbb ilyen eszközön a folyadék beosztáson túl, szerepel a liszt és a cukor méréséhez szükséges beosztás is. Tehát meg is oldódott a probléma.

Ha mérőpoharunk sincs, használhatunk bögrét: Vegyünk elő egy átlagos 2,5 dl-es bögrét és használjuk ezt a méréshez.

• 1 bögre folyadék: 250 ml

Mérhetünk más poharakkal is:
• 1 teáscsésze = 2 dl
• 1 kávéscsésze = 1 dl
• 1 vizespohár = 1,5 – 2 dl
• 1 dl liszt = 6 dkg
• 1 dl búzadara = 7 dkg

Nekem az ünnep…

Most érkeztem haza egy kiváló ünnepi műsorról, és azon gondolkodom, hogy ki, miként és mit ünnepel.

Induljunk el a kályhától. 1955-ben születtem. Egy nap híján 10 hónapos baba voltam, amikor 1956. október 23-át írtunk. Az anyatejen kívül nem létezett a világ számomra. Én voltam az, aki minden információt úgy kapott a történésekről, ahogyan mások azt elmesélték. Elkezdtem iskolába járni, ahol azt sulykolták belénk, hogy volt egy ellenforradalom. Elhittem. Mindenki, akit tiszteltem – szemlesütve -, de ezt mondta. Miért ne hittem volna. Szüleim sem vitatkoztak velem, amikor a tanultakat otthon elmondtam - összenéztek és hallgattak -, nem akartak nekem rosszat.

Titokban voltam elsőáldozó, és ott hallottam először a paptól, hogy 1956-ban jelentős események voltak, de erről az iskolában nem szabad beszélni. Nem értettem a felnőtteket, miért beszélnek össze-vissza. Esténként szüleim és nagyszüleim valamire várakozva hallgatták a Szabad Európa Rádiót, de nekem a TV macit kellett néznem.

1968-at írtunk, amikor Zsuzsa kiment október 23-án a Petőfi-szoborhoz és saját versét elszavalta. Ez lett a veszte. Kitűnő tanuló volt, de amikor bevitték a rendőrségre, véletlenül többször leesett a lépcsőn. Most nővére kísérgeti és még beszélni sem tud már 44 éve. Egy vegetatív lény.

Még most is iszonyatos belegondolni abba, hogy micsoda zsarnokság és megfélemlítés kell ahhoz, hogy az ember ne lehessen őszinte még a családtagjaival sem. Ezt csak az érheti meg, aki élt akkoriban. Ha jót akartál, hallgattál.

Kis magyar csodák Kárpátalján

Életemben másodszor voltam Kárpátalján. Ezúttal újabb szeletet kaptam az ottani létből, ami bizony kevéssé felemelő. Nem csoda, ha sokakban megfogalmazódik az áttelepülés gondolata.
S nemcsak a magyarokban, de két népszámlálás között, mint mondták, több mint 10%-kal csökkent az ukránok száma is. Több millióan dolgoznak, élnek nyugaton: jobb ott cselédsorsban, mint odahaza munkanélkülinek.

A falvak nagy részben lepusztultak, jövőképről kevesen álmodnak. Azért akad egy-egy fanatikus magyar, így a Szentmiklósra költözött magyar/ukrán művészházaspár. Bartosh József festőművész igen nagy szeretettel vezet körben az egykoron Báthoriak/Zrínyik/Rákócziak által birtokolt várban. (Úgy tűnik ott is vannak bolondok, akik a múlt szépségét a jövőnek akarják megmenteni!) A tetőt már felújították, a belső falakat részben újra kell építeni.

De a berendezés már idézi a régi kort, s Bartosh úr ukrán felesége tojásokat fest igen művészi szinten, a hagymában megfestett tojásról zsilettpengével kaparja le a felesleges szint, s „rajzol” pengével, mintha a legfinomabb ecsettel festene. Ottlétünk estéjén kamarakoncert is volt, sajnos nem várhattuk meg.

Munkácsba csak éppen belekóstolhattunk, de gépkocsim valószínűleg sokáig emlegeti a macskaköves utat. Óh, az egykori budapesti macskakő, autósztrádának tűnne emellett! Helyenként több mint 30 centis kövek, igaz, simára csiszolva, de gyakran két kő között 5 cm-es szintkülönbséggel. Bizony, lehetetlenség kettesbe felkapcsolni, viszont itt aligha marad a kocsiban utazóknak veseköve.

Ungvárt avatott kísérővel sétáljuk végig. A régi épületekről még visszaköszönt a múlt, az újakról a szovjet szocreál szürkesége. Bár itt is akadtunk esküvőbe, de más aligha oldja az egyhangúságot, hacsak négyévente nem, mint most a színes választási plakátok. Azért a belvárosban akadnak már helyreállított épületek, sőt az Ung egyik oldalán csinos üzletsor is.

Az étterem takaros, s a kiszolgálók igencsak tüsténkednek, az ebéd ízes. Nagyjából minden együtt van, de a mellékhelyiség… Még tiszta is, csak hát nehezen szokom, hogy használat után a papírt az egész városban tilos a szemétbe dobni, mert eldugul a csatorna. Tessék a kagyló melletti műanyag kukába dobni! Nem tudom, mi lenne itt egy nagyobb járvány idején!

Hitel és hiteltelenség

Ha valaki elfelejtette volna: Bajnai az őszödi beszéd után lépett be a Gyurcsány-kormányba. Pontosan tudta, hogy ki mellett, és kikkel együtt vállal szerepet. Önkormányzati és területfejlesztési miniszter lett, majd 2008 elején a „szépemlékű“ Kóka és utóda által felszabaduló tárcánál nemzeti fejlesztési és gazdasági miniszterré lépett elő. Addig, amíg át nem vehette a miniszterelnökséget. Magyarul: ott, azokon a posztokon volt kulcsszereplő – fejlesztés, gazdaság -, ahol Magyarország a legkatasztrófálisabban teljesített. Különös, hogy éppen e súlyos múltú ember mögé sorakoztak fel október 23-án az ismerten könnyen felejtő pesti népek.

És még valami. Bajnai politikai pályája már előbb, fejlesztéspolitikáért felelős kormánybiztosként indult 2006-ban, Gyurcsánynál. Felügyelete alá tartozott az uniós pénzek elosztása. Bajnaiék az országba érkező EU-fejlesztési milliárdokból – éppen a napokban közzétett adatok szerint -, mindössze az EU-s pénzek 14-16%-át (!) fordították fejlesztésre, a gazdaságra, a vállalkozások megerősítésére. Arra, amire kellett volna.

A milliárdok döntő részét a nem termelő szférának osztották szét. Ebből persze a szocialista-szabaddemokrata lobbi szépen profitált. Bajnai felemelkedése nem a véletlen műve. Hogy ezek után hogyan mer politikai szűzként éppen ő színre lépni, azt talán csak azok a multinacionális és hazai havercégek tudnák megmondani, akik Bajnai mögött állnak.

Feltehetően benne látják azt az embert, aki majd a 2014 és 2020 között bejövő újabb EU-s milliárdokat ismét „igazságosan“ tudja elosztani. Aki mellette még megszünteti a bankadót és társait. És minden terhet újra a népre rak. Ahogy tette ezt miniszterként és miniszterelnökként.

Kegyelmet nem kérek!

Ezek voltak Nagy Imre szavai az utolsó szó jogán, amikor Vida Ferenc vérbíró kimondta a halálos ítéletet. És még több száz halálos ítélet és több mint húszezer börtönbüntetés kiszabása volt a megtorlás az 1956-os eseményekre.

Nem szeretném elemezni az eseményeket, csak megpróbálom gyerekszemmel bemutatni azokat. Természetesen nem értettem, mi folyik ezekben a napokban, csak sok mindent láttam. Láttam hatalmas tömeget, bekötött fejű embereket. Hallottam nagy durranásokat. Besötétített ablakot, a felnőtteket izgatottan beszélni és a rádió folyton szólt. Nem féltem, mert egy gyerek nem fél, hanem kíváncsi.

Emlékszem, hogy miután kimehettünk az utcára, láttam a sok romos épületet, kidőlt oszlopokat és kiégett villamost. Élelem alig volt, az egész család sorba állt, hogy krumpli és hagyma legyen a szatyorban. Karácsonykor vidékre mentünk a nagymamámmal rokonhoz, hogy megfelelő élelmet kapjunk. Az eseményeket csak jóval később tudtam meg, no nem a történelemkönyvekből. Emlékszem az 1966-os októberre is.

Baráti társasággal táncolni készültünk és mint mindig, a Jászai Mari téren gyülekeztünk. Hirtelen vagy húsz rendőr vett körbe minket igazoltatás céljából, és közben csak úgy záporoztak a kérdések. Miután alaposan kikérdeztek bennünket, elengedtek és mehettünk táncolni. Mikor hazaértem és elmondtam édesapámnak a történetet, csak annyit mondott: ezek még mindig félnek.

Most érett fejjel már értem, hogy egy paktum keretében nem segített a nyugat. A birodalom visszavágott, a tankjai erejével e kis ország nem tudott szembeszállni. Habár későbbi vezetője, Borisz Jelcin országa szégyenfoltjának nevezte az 1956-os cselekedeteit. De kellettek Hegedűsök is, akik elárulták a hazát.