Nekem az ünnep…
Most érkeztem haza egy kiváló ünnepi műsorról, és azon gondolkodom, hogy ki, miként és mit ünnepel.
Induljunk el a kályhától. 1955-ben születtem. Egy nap híján 10 hónapos baba voltam, amikor 1956. október 23-át írtunk. Az anyatejen kívül nem létezett a világ számomra. Én voltam az, aki minden információt úgy kapott a történésekről, ahogyan mások azt elmesélték. Elkezdtem iskolába járni, ahol azt sulykolták belénk, hogy volt egy ellenforradalom. Elhittem. Mindenki, akit tiszteltem – szemlesütve -, de ezt mondta. Miért ne hittem volna. Szüleim sem vitatkoztak velem, amikor a tanultakat otthon elmondtam - összenéztek és hallgattak -, nem akartak nekem rosszat.
Titokban voltam elsőáldozó, és ott hallottam először a paptól, hogy 1956-ban jelentős események voltak, de erről az iskolában nem szabad beszélni. Nem értettem a felnőtteket, miért beszélnek össze-vissza. Esténként szüleim és nagyszüleim valamire várakozva hallgatták a Szabad Európa Rádiót, de nekem a TV macit kellett néznem.
1968-at írtunk, amikor Zsuzsa kiment október 23-án a Petőfi-szoborhoz és saját versét elszavalta. Ez lett a veszte. Kitűnő tanuló volt, de amikor bevitték a rendőrségre, véletlenül többször leesett a lépcsőn. Most nővére kísérgeti és még beszélni sem tud már 44 éve. Egy vegetatív lény.
Még most is iszonyatos belegondolni abba, hogy micsoda zsarnokság és megfélemlítés kell ahhoz, hogy az ember ne lehessen őszinte még a családtagjaival sem. Ezt csak az érheti meg, aki élt akkoriban. Ha jót akartál, hallgattál.
1968-at írtunk, amikor Zsuzsa - aki az utcánkban lakott és a szülei nem úgy tettek, mint mások, nem őrizték a titkot - kiment október 23-án a Petőfi-szoborhoz az SZTK elé és saját versét elszavalta. Ez lett a veszte. Kitűnő tanuló volt, de amikor bevitték a rendőrségre, véletlenül többször leesett a lépcsőn. Most nővére kísérgeti és még beszélni sem tud már 44 éve. Egy vegetatív lény.
Akkor mondták el a szüleim, hogy vannak dolgok, amikről jobb nem beszélni önvédelemből.
Középiskolás lettem. Több ünnepi műsor is volt, amit végigunatkoztunk. Oratorikusan előadták az ünnephez kapcsolódó verseket, monológokat; a magyartanárok rémálma volt egy műsort megrendezni. Ezen is gondolkodtam ma este a műsor alatt, hogy mennyivel jobb, ha nem a történéseket, hanem az érzéseket közvetíti egy műsor a mai kor eszközeivel, képek vetítésével, performance-szal, stb.
Nagyon jó volt tehát a gálaműsor, mert segített abban, hogy megéljük újra az eltitkolt történelmet. A kitüntetett - Fónay Jenő, az egykori halálraítélt - pedig elmondta, hogy a bitófa alatt közölték vele a kegyelmet. Kegyetlen kegyelmesség mondhatom.
Ünnep és gyász, ezek a gondolatok keverednek bennem. Kiállni vagy hallgatni, és van-e ok és értelem, amiért érdemes.
Az ünnepi műsor nagy kontrasztja volt az Amerikába szakadt hazánk fia, aki az erkélyről kommentálta a saját szemszögéből az eseményeket.
1956 számomra örökké megfejthetetlen marad…
