Érseki mise Varsóban - a magyar nemzetért
Október 6-án, az aradi vértanúk napján, a Cze(n)stochówai Fekete Madonna ünnepének előestéjén Hoser érsek úr mondott misét a varsói katedrálisban. Mire odaértünk, állóhely is alig akadt, de a magyaroknak foglalt ülőhelye volt a szentély azon részén, mely egykor – s talán most is – a kanonokok padsora, a szembemiséző oltár mögött.
Ritkán élhettem meg életemben azt az áhítatot, amit e mise nyújtott. A mély hit Istenben és jövőben – lengyel és magyar jövőben – az egész misét áthatotta, átitatta. Hosszú sorok álltak a hat áldoztató kehely előtt.
Az érsek úr és a jó néhány áldozópap által celebrált mise a szereplők nagy száma ellenére inkább az egyszerűség és fennköltség különös kombinációja volt. Hiányos nyelvtudásommal az érseki szentbeszédnek csupán körvonalait értettem, de az nem volt kétséges, hogy II. János Pál pápa, a világ kereszténységének és a lengyelek öntudatának talpra állítója egész szellemisége áthatotta ezt a prédikációt.
Mintha boldog II. János Pál pápa felélesztette volna azt a lengyel – és közép-európai – keresztény szellemiséget, mely a tatár és mongol, majd oszmán birodalom támadása ellen, súlyos harcok és megpróbáltatások során – megőrizte a nyugati kereszténységet és saját kultúráját.
Mondhatnám saját magyar kultúránkat is, mely történelmileg szinte szétválaszthatatlan a lengyel történelemtől és kultúrától. Mint ikertestvér sorsa válaszol nékem – nekünk – a lengyel sors és kultúra.
Annyi lenne a közös múlt és lehetséges közös jövő, de nehéz áttörni két gazdag és értékes nyelv megtanulásának súlyos nehézségeit, visszhangzott később Lublinban keresztény csúcsértelmiségiek elemzése!
A varsói érseki misén és utána a körmenetben azonban ott volt a lengyel és magyar szó, a közös ima és az énekben is megjelenő fohász.
A mise végén az érsek egy imával külön köszöntötte a magyarokat. Szavai után a szentélyben, a velünk szemközti padsorból kilépett egy fiatalasszony, s felcsendült ősi, sok évszázados himnuszunk, a „Boldogasszony Anyánk , régi nagy pátrónánk”. Felcsendült egy szál női hang, és valami különlegesen ékes, ősi, sok évszázad előtti kiejtéssel töltötte be a katedrális hatalmas terét, s talán ezernyi lengyel és maroknyi magyar szívét.
Találgattam, ki énekel. Lengyel ilyen tökéletes ősi magyar kiejtéssel ugyan nem lehet. De magyar sem, hiszen ezt a tiszta forrást már elfedi modern „kultúránk”. Talán a csángó magyar Petrás Mária ismeri ősi múltunk e csodálatos kincsét. De nem ő volt: mint később megtudtam, egy kárpátaljai magyar énekesnő, ki lengyelhonban él.