Kis magyar csodák Kárpátalján
S nemcsak a magyarokban, de két népszámlálás között, mint mondták, több mint 10%-kal csökkent az ukránok száma is. Több millióan dolgoznak, élnek nyugaton: jobb ott cselédsorsban, mint odahaza munkanélkülinek.
A falvak nagy részben lepusztultak, jövőképről kevesen álmodnak. Azért akad egy-egy fanatikus magyar, így a Szentmiklósra költözött magyar/ukrán művészházaspár. Bartosh József festőművész igen nagy szeretettel vezet körben az egykoron Báthoriak/Zrínyik/Rákócziak által birtokolt várban. (Úgy tűnik ott is vannak bolondok, akik a múlt szépségét a jövőnek akarják megmenteni!) A tetőt már felújították, a belső falakat részben újra kell építeni.
De a berendezés már idézi a régi kort, s Bartosh úr ukrán felesége tojásokat fest igen művészi szinten, a hagymában megfestett tojásról zsilettpengével kaparja le a felesleges szint, s „rajzol” pengével, mintha a legfinomabb ecsettel festene. Ottlétünk estéjén kamarakoncert is volt, sajnos nem várhattuk meg.
Munkácsba csak éppen belekóstolhattunk, de gépkocsim valószínűleg sokáig emlegeti a macskaköves utat. Óh, az egykori budapesti macskakő, autósztrádának tűnne emellett! Helyenként több mint 30 centis kövek, igaz, simára csiszolva, de gyakran két kő között 5 cm-es szintkülönbséggel. Bizony, lehetetlenség kettesbe felkapcsolni, viszont itt aligha marad a kocsiban utazóknak veseköve.
Ungvárt avatott kísérővel sétáljuk végig. A régi épületekről még visszaköszönt a múlt, az újakról a szovjet szocreál szürkesége. Bár itt is akadtunk esküvőbe, de más aligha oldja az egyhangúságot, hacsak négyévente nem, mint most a színes választási plakátok. Azért a belvárosban akadnak már helyreállított épületek, sőt az Ung egyik oldalán csinos üzletsor is.
Az étterem takaros, s a kiszolgálók igencsak tüsténkednek, az ebéd ízes. Nagyjából minden együtt van, de a mellékhelyiség… Még tiszta is, csak hát nehezen szokom, hogy használat után a papírt az egész városban tilos a szemétbe dobni, mert eldugul a csatorna. Tessék a kagyló melletti műanyag kukába dobni! Nem tudom, mi lenne itt egy nagyobb járvány idején!
De azért Ungvár mégiscsak egyetemi város, s bizony sok magyar is itt tanul. És itt jön a másik kis magyar csoda. A magyar ajkú egyetemisták katolikus diákotthona igazán csinosan van berendezve és karbantartva. Tabita nővér, Domonkos rendi apáca két kollégájával Budapestről jött ide, a kocsiknak is magyar a rendszáma. Nem érzik önfeláldozásnak, csak Isten és a magyarság szolgálatának. Néhány helyi alkalmazottal igazi otthont teremtenek az ott lakó diákoknak, kik fele részben reformátusok. A kápolnában elfér az egész kollégium összes lakója. Kis oltára míves faragvány.
Minket az október 23-a előtti hétvégére hívtak. Péntek este meghallgathattuk Tóth István főkonzul ünnepi beszédét a történelmi eseményekről, másnap feleségemmel mi tartottunk előadást történelemről, társadalmi és gazdasági folyamatokról, s persze a magyarságról.
A 20 év körüli diákok minden előadás után aktívan és tényleg okosan kérdeztek. Jó volt körükben lenni. Úgy tűnik, a nővérek igazán otthont és szellemi műhelyt teremtenek, miközben súlyos anyagi gondokkal küzdenek.
Hazafelé a határtól 10 km-re lévő Szürte községben beszéltem az ott oly megbecsült anyaország életéről, gondjairól és a jövő esélyeiről. A gyülekezet bizony itt is igen jó kérdéseket tett fel. S a rövid két nap alatt meggyőződhettem, hogy a magyar szó és szellem nem halt ki.