A csillagok háborúja

A mai naptól kezdve nyugodtan viselheti bárki a jelvényt. Nem szeretnék történelemórát tartani, de szerény ismereteim szerint e jelkép sok millió ember halálát okozta. A Szovjetunióban 20 millió, Kínában 65 millió és a többi szocialista országban még nagyon sok millió áldozat volt.

Az eredeti jogszabály szerintem tökéletes volt, ami megtiltott minden önkényuralmi jelképet, legyen az horogkereszt vagy vörös csillag. Elkezdtem tovább bonyolítani a kialakult helyzetet. Már kezdtem azt vizionálni, hogy újra megnyitják az Andrássy út 60. alatt a nyilas párt majd ÁVH bázisát. Most már nyugodtan masírozhatnak újra SS-egyenruhában vagy pufajkában. Kezdik restaurálni és az ablakokat lefüggönyözni a Pobeda autókon. Kezdem várni a csengőfrászt.

Karma kamra, avagy a sorsod már a spájzban van

Éppen az éléskamrában néhány Müller Péter könyvön ülve Coelho-t olvastam, amikor egy pillanatra azt hittem, megvilágosodtam. Ám rögtön kiderült, hogy csak rakoncátlan gyermekem rontott rám, s vakut villantva megörökítette a szerinte nem mindennapi pillanatot.

Mikor jól kinevettük magunkat, s ő elment azzal fenyegetőzve, hogy rövidesen a világháló minden rejtett zugában látni fogják, mivel töltöm az időt, én az esemény hatására tovább lendültem, s a felettem lógó kolbászok és szalonnák vizuális labirintusában megláttam a kérdést, a valódi felvetést: miért nem inkább Hamvas Béla? Ő többet tudott az alkímiáról, mint jelenkori felkapott szerzőink bármelyike. Persze tudom, ő soha nem lesz olyan népszerű, mint a ma divatos „paraszerzők”, pedig ő eredetiben olvasta azt, aminek a halvány kivonatát közvetítik csak a ma népszerűek.

Falkázzatok!

Ahogy öregszünk, egyre inkább féltjük magunkat és a másikat is. Mindig bölcsek vagyunk, ha a másik életéről van szó, szórjuk is a tanácsot rendesen. Meghallgatjuk a másikat, és persze megyünk a saját fejünk után. De azért mondjuk és tesszük. Tükrök vagyunk egymásnak. Egy bortól sírósra isszuk magunkat, és összeborulva mondjuk, hogy szeretlek. Bedobjuk a közösbe az autónkat, az utolsó pár szál ciginket, a pelenkázási tapasztalatokat, a boldog perceket és a nyomorultakat is, a kuponokat, az utolsó csirkecombot, amit a hűtőben találunk, és jót nevetünk rajta.

Annak ellenére, hogy különbözünk, foggal, körömmel küzdünk egymásért.

Változnak a körülmények, az élethelyzetek, az éveink száma, de van, ami nem. A kapocs, a sok nevetés és sírás, az életre szóló nyaralások, a hasonló álmok kergetése, a közös titkok, a cinkosság, a falkaszellem.

A Világfi-Kaposvárfi

Találgattok ugye? Semmit nem gondolkodtam a címen, mert adta magát. Ez a bejegyzés Hernesz Janiról szól.

Tősgyökeres kaposvári és igazi KAPOSVÁRFI - a szó legnemesebb értelmében. Nem is sorolom a titulusait: építész, szakértő, stb, stb, műértő, zeneszerető, művészetpártoló, stb, stb, igazi gurmann, főzőmester, ételeket értékelő nagyapa, apa, férj, barát és minden, ami eme szó mögött lakozik, hogy VILÁGFI.

Két szóval: TUD  ÉLNI!

Jani egy példakép számomra. Még a színházas időkből ismerem. Mindig példás családapaként terelgette a gyerekeket és immár az unokákat, de kiütközött rajta a világfiság. Mindenről fejlett véleménye van. Okos és simulékony. Városunk Ikonja.

Halotti beszéd

Igen sok órát töltöttem már e blog írásával. Most végigszámoltam: talán teljes két napot is kitesz. Másfél év alatt 2x24 órát. Igazán nem sajnálom. Néha fáraszt, hogy megint csütörtök, s fel kell adnom. De ez mégis valami személyes beszélgetés az olvasókkal, kikkel soha nem találkoztam, s nem tudom hányan vannak. Szívesen teszem!

De most én kérnék 5 perc igazi figyelmet, emberséget. Egy blog, e blog előítéletmentes végigolvasását!

A történet egyszerű: meghalt egy barátom, hétfőn temetjük. 91 éves volt, s mindezt tökéletes szellemi frissességben. Isten ajándéka, szokták volt ilyenkor mondani. Sajnálom, hogy én csak vagy 12 éve ismertem.

A közoktatás, a felsőoktatás és a kultúra (kezdete...)

A felsőoktatás éppen forrong – szerintem jogtalanul. Mert ott sok minden reform után kiált. Tartalmilag is – értem alatta a diplomák értékét-, és szervezetileg, gazdaságilag is. Nagyon is kellenek oda a kormány által kinevezett kancellárok. Akik - és ebben is biztos vagyok -, a legnagyobb támaszai lesznek a jól működő rektoroknak. Talán a kancellároknak sikerül megfogni az egyetemi költségvetésekből teljesen indokolatlanul kiömlő adóforintokat. 

Balogh miniszter a felsőoktatás vezetését egy kipróbált, nagytudású professzorra, az ELTE volt rektorára, Klinghammer Istvánra bízta. Jól választott. Hozzáértését, naprakész ismereteit senki nem kérdőjelezheti meg. Az egyetemi vezetők sem, a hallgatók meg különösen nem. Ő ki meri végre mondani, hogy a hallgatóknak a tanulás a feladatuk, az oktatóknak pedig a minőségi oktatás. Borzasztó lehet ezt hallani a hét-nyolc éve, vagy még több időt az egyetemen töltő "hallgatóknak", az amerikai pénzzel gerjesztett indulatokkal operáló "tanároknak". 

Cui prodest scelus, is fecit!

Lehet, hogy én öregszem, de ilyen „értelmes” gyereket még nem láttam! És ő tüntet.

Ez a szépreményű és hasonló társai fogják nekünk biztosítani a jövőnket, ha egyszer elérjük a nyugdíjas éveket? Én nem haragszom rá, sem arra a diákra, aki félmilliós laptopot szorongatva, sőt arra sem, aki a többmilliós autója kulcsával a kezében tüntetett. Ezeket a gyerekeket megvezették! Hogy kik, csak a jó ég tudja.

Egynek viszont örülök, hogy megfelelően kezelik a diákokat. Senkinek semmi bántódása. Hiszen szólásszabadság van. Ez az igazi demokrácia. Nem is olyan régen mindez még másképp történt volna. Én még emlékszem a szürke bőrkabátos rendezőkre! Remélem, senki sem kívánja a visszatérésüket.

Bálok ideje

A hétvégén magam is báloztam egyet, a Honvéd utcai ovi szokásos rendezvényén elmélkedhettem arról, hogyha egy-egy ilyen alkalomra összekapja magát a nép, az istenadta, hogy együtt vidáman megoldjon valamit, ami mindannyiuk szerint fontos, akkor vajon az egyszerű hétköznapok miért olyan keservesek néha. Miért érzi úgy az ember bizonyos helyzetekben, hogy csupán egy kis jóakaraton múlna, és másként mehetne sok dolog, de nem megy. Ahhoz alkalom kell, bálok kellenek, hogy kiderüljön, lehet együtt, könnyedén, hogy lehet másként is.

A hangulat remek, az étel jó, a zene is megfelel, próbálok hát a jelenre figyelni, arra,ami a mostban zajlik körülöttem, s mire lepereg a bálra szánt idő, már tudom, egy lépéssel megint közelebb jutottunk egy élhetőbb országhoz. A szervező óvónők, a rendezvényt támogató magánszemélyek és vállalkozások és a bálozók együtt kicsit megtolták a kátyúban vergődő szekeret. Egy kis lépéssel megint előbbre jutottunk.

A lepkéket marasztalni kell!

Szerettél már úgy valakit, hogy az Ő bánata neked jobban fájt? Hogy nem érdekelt az önbecsülésed, a sérüléseid? Hogy nem mérlegelted, hogy Te mit nyerhetsz? Hogy inkább Te sírnál helyette? Én igen, és jó. Kicsit olyan, mint amikor a bogár a fénytől megbűvölve nekirepül a forró izzónak. Össze-vissza égeti magát, megsérül a szárnya, de nem törődik vele. Egyszer azt mondta valaki, hogy miért nem repülök inkább a fény mentén? Mert nem éri meg. 

Azt hiszem, de cáfolható, hogy a zökkenőmentes szerelmekben önzőbbek vagyunk. A kezdeti lepkeforradalom után túl természetesnek vesszük a társunk lélegzetét, ami ellustít. Egy nehéz szerelemben viszont minden boldog pillanatra szárnysuhogással reagálunk. Nem mondom, hogy az egyik jobb, mint a másik. Kinek, mi jutott. De kérlek, örülj neki!

Érik a színész…

Szabit ezer éve ismerem. Számíthatunk egymásra.

Végignéztem, hogyan lesz egy kisfiúból igazi színész. Láttam a vizsgaelőadását még Pesten  az Új Színházban. Láttam túlszőrzötten, amikor megjött egy alkotótáborból, láttam, hogy miként küzd a tanulással olyan tárgyaknál, amire sosem lesz szüksége.

Mindig elgondolkodtat, hogy miért kell egy színésznek a logaritmust meg a szinuszt tudnia? Aztán rájövök, hogy kell!

Tartozik nekem megtanítani akkordot lefogni, mert azt mondta, hogy még én is meg tudok tanulni gitározni, de ezt nem bizonyította.