A lepkéket marasztalni kell!
Erre mindenki vágyik, legyen házas vagy házatlan, társas vagy társtalan. A héten szinte mindenkinél a szerelem volt a téma. Mert bár tagadjuk a Bálint nap létjogosultságát, egy szívecskére jók vagyunk.
Mert szerelmesnek lenni jó és a szárnysurrogás kell. Bár ebből nem elég egy falatnyi, ez tény.
Szerettél már úgy valakit, hogy az Ő bánata neked jobban fájt? Hogy nem érdekelt az önbecsülésed, a sérüléseid? Hogy nem mérlegelted, hogy Te mit nyerhetsz? Hogy inkább Te sírnál helyette? Én igen, és jó.
Kicsit olyan, mint amikor a bogár a fénytől megbűvölve nekirepül a forró izzónak. Össze-vissza égeti magát, megsérül a szárnya, de nem törődik vele. Egyszer azt kérdezte valaki, hogy miért nem repülök inkább a fény mentén? Mert nem éri meg.
Azt hiszem, de cáfolható, hogy a zökkenőmentes szerelmekben önzőbbek vagyunk. A kezdeti lepkeforradalom után túl természetesnek vesszük a társunk lélegzetét, ami ellustít. Egy nehéz szerelemben viszont minden boldog pillanatra szárnysuhogással reagálunk. Nem mondom, hogy az egyik jobb, mint a másik. Kinek, mi jutott. De kérlek, örülj neki!
Szerettél már úgy valakit, hogy az Ő bánata neked jobban fájt? Hogy nem érdekelt az önbecsülésed, a sérüléseid? Hogy nem mérlegelted, hogy Te mit nyerhetsz?
Egy barátom mondta, hogy a szerelem nem más, mint Isteni furfang, ami összehoz két olyan embert, akiknek dolguk van egymással. Legyen! Én élvezem minden egyes szárnycsapását. Öröm egy pillantás, egy illat, egy kép az agyamban, amit kopásig visszajátszok, egy érintés, egy mondat.
Így a lepkék tovább maradnak!
