Egy falatnyi jó, avagy csoki helyett mosoly

Ennek a blognak semmi más célja nincs, mint hogy én, és kedves olvasóim (mert remélhetőleg lesznek) ne rögtön a tábla csokihoz, doboz fagyihoz, vagy a vastagtésztás extra pizzához nyúljunk, ha egy kis örömre van szükségünk. Tudom, hogy nem mindenki bánatevő, mint jómagam. De tudom, hogy sokan vagyunk. Ettől függetlenül a kiegyensúlyozottan és megfontoltan táplálkozók is olvashatnak, mert ők is kutatják a jót.

A lényeg tehát, hogy csoki helyett úgy döntöttem, inkább kinyitom még jobban a szemem és megkeresem a mindennapokban a kedvességet, az örömöt, a mosolyt, a vidámságot. Mert szerintem ez az egyik járható útja annak, hogy boldogan éljünk. Mellesleg jön a tavasz is, megállíthatatlanul, és nem árt a „csokiböjt”.

Szóval, Kedves Bánatevő Barátaim és Fegyelmezettebb Örömkereső Társaim, szerintem indítsunk kampányt a napi boldogságért, a lélekemelésért, a nevetésért, vagy hogy egyszerűbben fogalmazzak, azért, hogy jó legyen felkelni. Mindenkinek jó lesz, ígérem, legalábbis jobb, bízom benne. Ehhez viszont segítséget kérek. Ha egyetértesz a kezdeményezéssel és észreveszel valami jót a napodban, vagy kezdésnek mondjuk a hetedben, oszd meg! Bátran!

Feltépett sebek...

Minden katona a hazájára esküszik és nem az elnyomóira. Ő is így volt ezzel. Életének legnagyobb részét orosz elnyomás alatt élte meg. Saját eszközeivel próbált ellene tenni. Aztán egyszer csak kisorsolták neki a „Kém” szerepet. Akit a teljes történet érdekel, áll elébe - egy csodás film kerekedne ki belőle. Javaslom, ne adja ingyen a sztorit, könnyítve ezzel a jelzáloghitel terhén is, hogy nyugdíjas éveit legalább békésen élhesse, ha már az életét tönkretették. Pontosan tudni lehet, hogy kik, és minden dokumentum rendelkezésre áll, bár még néhányan regnálnak közülük tevékenyen megbújva a gépezetben. Hajrá producerek és rendezők!

A felderítő fotókiértékelő részlegparancsnokunk esküjét sosem szegte meg, de jelenleg uniós partnerünknek adatokat szolgáltatott az elnyomókról. Ez volt az egyetlen bűne. Aki segíteni is akart neki ebben, elárulta galádul. Ő lett a koronatanú. Első fokon 12 évet kapott, másodfokon 10 évre mérsékelték ezt. 4 év 2 napot töltött le ebből, amikor a könyvtárosként működő rab kapcsolatba került a POFOSZ-szal. Konkrétan Fónai Jenővel, aki kiszabadította, illetve kegyelmi kérvényét intézte, és jelenleg is dolgozik azon, hogy megtörténjen az egykori rab rehabilitációja, aki csakis a HAZÁJÁÉRT élt akkor is és ma is.

Haramiák és emberek

Múlt vasárnap a fenti címmel könyvbemutatót rendeztek Budán a Barabás-villában. Könyvbemutatót persze évente sokat rendeznek, ehhez foghatót azonban keveset. A könyv rémtettekről szól, s a teremben ott ültek az áldozatok vagy éppen gyermekeik.

E rémtetteket az 1950-es évek táján követték el, rablás, kifosztás, szabadságtól való megfosztás és csatolt bűntettek által. Ezek akkor rutinszerűek voltak, részben a diktatórikus hatalom jogdiktátumai alapján, részben még az akkori jogi szabályozást is súlyosan megsértve. De hát a bűntetteket Rákosi és bandája és sok száz haramiájuk követte el  tízezrek ellen.

A történelem finomabban fogalmaz: a kitelepítések koráról beszél. Arról az időszakról, amikor egyes családoknál megjelent az Államvédelmi Hatóság (a hírhedt ÁVH) két embere, átadott egy kilakoltatási és kitelepítési határozatot, felszólította az épület vagy lakás tulajdonosait, hogy 24 órán belül csomagoljanak össze, mert kényszerlakhelyre lesznek deportálva.

Aztán 20-22 óra múlva, néha valóban 24 óra múlva megjelent egy teherautó, s az egykor gazdag és általában igen tisztességes polgári életet élő család korra való tekintet nélkül felkerült az autó platójára némi kétségbeesetten összecsomagolt a szükséges ingósággal együtt. A bútorok és az értékek nagyobb méretű része aztán vagy ottmaradt a lakásban, vagy barátokhoz és ismerősökhöz került.

Egy kis közgazdaságtan, demokráciával

Az Orbán-Matolcsy-féle politika arra törekszik, hogy az államkötvényeket lehetőleg magyar befektetők, és akár kis tételekben is, de magyar emberek vegyék meg. Nekik is kell persze kamatot fizetni, de ők ezt a pénzt újra az országban költik el. Ezzel ismételten segítik a gazdaságot. A külföldre jutó kamatok nyomát pedig bottal üthetjük. Japán például jobban el van adósodva, mint mi. Mégis tudja kezelni ezt, mert nem idegen országok, idegen bankok, hanem japán nagy- és kisbefektetők vették meg az államkötvényeik döntő többségét. Így a nekik fizetett kamat is Japánban marad, a saját országukat élénkíti.

Egyik közgazdász professzorunk éppen ennek a logikának az alapján érvel azzal, hogy a Magyar Nemzeti Bank pénzügypolitikája miatt ezermilliárdokat veszítettünk az elmúlt években. Mert neki aktívabban be kellett volna lépnie a magyar gazdaság élénkítésébe. Akár magyar államkötvények vásárlásával is. Ahogy teszi ezt például az USA központi bankja. Most ebben is változás lesz.

Biztosan olyan új elnököt nevez ki Orbán Viktor Simor András helyett, aki lényegesen szorosabban működik majd együtt a magyar kormánnyal. Ez ugyanis kulcskérdése a magyar gazdaságnak, a hitelpolitika normalizálódásának. A miniszterelnök csak egy nappal a kinevezése előtt fogja közölni a nevét, hogy ne tegye ki sem a bankot, sem a leendő elnökét hónapokig tartó támadásoknak.

A magyar film nézettsége

Tizedére csökkent a magyar alkotások nézettsége egy internetes portál felmérése szerint. Egy természetfilm lett a legnézettebb magyar film. Volt olyan magyar film is, amely mindössze 24 000 nézőt vonzott 3300 előadás alatt. Nem nehéz kiszámolni, ez 7,2 fő/előadás. És mi pénzt adtunk a közösből a gyártásra.

De nézzük a szakember, Réz András filmesztéta véleményét. A magyar film beszélő viszonyban sincs  a közönséggel. Nem a nézőn kellene számon kérni a mélyrepülést, hanem a szakmán, amely tök jól elvan magával. Folyamatos önpolírozás közepette nem gondolják végig, hogy mi nézzük-e még őket.
Bárhogyan is próbáljuk szépíteni a dolgokat, a számok önmagukért beszélnek. A régebbi 950 000 néző/év átlaga után most jó, ha 90 ezer összejön.

Nem szabad elfelejteni, hogy a tradicionális filmnagyhatalmak is panaszkodnak. Nagy konkurencia a televízió, az internet. Megváltoztak a nézői szokások. Most a 3D-filmek törnek az élre és ezek a filmek nagyvászonra valók. Talán ez a technika és persze a jó forgatókönyv menti meg a magyar filmgyártást is.

D-nap

Hiába olvasgatom a híreket, keresek kapaszkodót, gondolok vissza az elmúlt hétre, sehol egy ötlet, egy apró szikra, vagy csak némi száraz tapló. Mielőtt bárki közbeszólna, persze van tapló, de az nem tűzgyújtásra, hanem tűzre való. Szóval a parton semmi, éppen úgy meghódíthatatlan, mint az óceán. Miként a nagy Hermész mondta, ami fent van, az van lent is és fordítva. Magyarán, ha magadban nem leled, nem leled másban sem. A téma, mint olyan, nem konvertálható motívumból írássá, csak ha benned már megvan a másik fele.

Igen, ez az a nap, a partraszállás napja, a nullpont, a kezdet ahonnan vissza, s előre nézve ugyanazt láthatjuk, ha van rá szemünk. Micsoda kezdet ez és micsoda vég, úgy indulhatsz el, hogy tudod: nincs hová és nincs miért, s ha mégis maradnál, az sem változtat semmin. D-nap az eddig ismeretlen, de immár meglelt, a folyamatosság látszatának utolsó cáfolata, a nap, amikor úgy lesz más minden, hogy semmi se változik.

A hó fogságában

Ha a szakember kijelenti, hogy felkészültünk a télre, akkor ők valóban felkészültek. De tudomásul kell venni, hogy a télnek vannak rejtett arcai is. Mindenkinek le kell vonni a következtetést, hogy a hó eltakarításért felelős cég önmagában kevés. A lakosságnak is meg kell tennie a rá háruló feladatokat.

Mert nézzünk csak széjjel a lakótelepeken! Mindenki a másikra vár! És főképp háborog, hogy miért nem takarítják el a havat? Az eszébe sem jut, ha ő is kimenne és a környezetében rendet tenne, akkor ha egy picivel is, de hozzájárulna a rend fenntartásához.

Nem akarok külföldi példákat hozni, de mégis megteszem! Az északi országokban például a „mediterrán” Svédországban nem reklamál senki. Pedig ott sem olvadva esik a hó! Csak hát kicsit elkényelmesedtünk. Mindig mástól várjuk a megoldást. Mert nekünk jogaink vannak! De tulajdonképpen mi is?

Izgatás

Sajnos itt a járvány, mert sorra betegségüket jelzik beszélgető partnereim, akikről írnék. Vannak közben nekem is megoldandó problémáim, amik elviszik az időmet, sajna. Mindenesetre megígérem becs szóra, hogy jövő héten egy olyan csattanóst írok, hogy beájultok! Na, ezt hívják izgatásnak - utalás a címre!

Addig sem hagylak benneteket történet nélkül azért. Írok például életem nagy szerelmeiről. Remélem, sok olvasómmal egymásra találunk ezáltal. 1972-ben a kaposvári Kossuth téren lépett fel Demjén Rózsi. Az első sorokban őrjöngtünk. Két éve néztem meg az Arénában a szilveszteri koncertjét, nála jobban magyar énekes nem jut el a szívemig! (40 év!) Kedvenc számom, a Hogyan tudnék élni nélküled máig aktuális:

Kislányaim tanúsítani tudják magas fokú vonzalmamat, hiszen volt régen olyan kazettám az autóban, amin csakis ez a szám ment végtelenítve. Képzelhetitek, hányszor hallgatták meg pl. egy balatoni út során. Mindegyik kívülről fújja, meg persze én is, meg velem együtt számtalan magyar anyuka, apuka, nagymama, nagypapa.

Hát széthasadt!

Az már az alapításkor látszott, hogy itt valami ármány van, gyorsan el is tűntem, de azóta is örülök, hogy azt a két órát végignézhettem. Igen sok tanulsága van mindmáig.

Schiffer aztán a többiekkel ellentétben eltűnt a látókörből, saját utat épített „bal zöld” irányban.
Úgy tűnik elég módszeresen, hiszen az LMP a 2010-es választások meglepetés befutója lett.
Aztán az utóbbi két évben hatalmas szervezőmunkába kezdtek, főleg a fiatalság körében.
Nem lettek volna esélytelenek a parlamentben maradni, akár még kicsit növekedni is.

No, ennek most vége! Kettéhasadtak! De miért is?

Nincs közvetlen kapcsolatom velük, de tudni lehet, hogy Bajnai színrelépése okozta vagy erősítette a belső ellentéteket. Bajnaiéknak szükségük van olyan emberekre, akik most is a parlamentben ülnek, s őket képviselik. Csakhogy Schiffer sokévi munkája lehetetlenül el ezzel. Ő meg nem hajlik!
Miért is nem?

Meglehetősen markáns arculatot dolgozott ki pártjának, s róla elhihető, hogy komolyan is gondolja, s ez nála nemcsak érdek, hanem értékrend is. És van identitása. És nem érdekpolitikus, hanem értékalapú. Amit persze mind fel kellett volna adni Bajnai Gordon mögött.

Akarjuk, nem akarjuk: nem lesz más a politika

Amint látják, kedves olvasóim, teljes erővel megy az MSZP gyűlöletkampány, a Bajnai-féle pártalakítás, az egyetemeken a nyugtalanságot mesterségesen fenntartó szervezkedés – és persze ez mind a „legnagyobb elnyomás” közepette. Nálunk olyan diktatúra van – állítják ezek a hölgyek és urak -, hogy abban semmit nem tehet a „demokratikus ellenzék”. A gonosz kormány mindenkit letipor.

Hogy ez a magát demokratikusnak kikiáltó csapat és értelmiségi holdudvara miért tud mégis ilyen nyíltan szervezkedni, idegen pénzeken a kormány ellen ország-világ előtt vonulni, kiképezni, nyilatkozni, gyűlölködni, azt elég nehéz a helyére tenni. Mert akkor most diktatúra van, ahol elnyomnak minden ilyesmit, ahol börtönbe zárják szegény ellenzékieket, vagy normális demokrácia?

Költői a kérdés. Minden magyar polgár jól tudja, hogy semmiféle „rezsim” nincs Magyarországon. Van egy nagy többséggel megválasztott, legitim kormány, amelyik teljes erővel dolgozik az ország jobbításáért. Miközben a másik oldal bomlik, egyesül, pártot alapít és teljes gőzzel ellen-agitál.
És még mindig nem értik, hol is szúrták el azt a bizonyos nyolc évet. Ahogy látom, soha nem is fogják. Talán majd akkor, amikor tényleg más lesz a politika.