Elesve felkelni

Meghaltam. Megint. Csak egyvalaki tud ilyen gyorsan és kíméletlenül ölni. Szilánkosra törtem. De fel kell állni! Már rutinból megy.

Van az az út, amelyre gondolkodás nélkül rálépsz. De mindig elgáncsolnak. Sokszor. Az, akit feltétel nélkül szeretsz. Az tud a legjobban elbuktatni. De olyan szép az a színes rét az út végén, hogy mindig felállsz. Mert fel kell. Hiszel benne, magadban. Abban, hogy ha te így tudsz szeretni, akkor a másik is. Az arcodról már többször lehorzsoltad a bőrt, a lábaid remegnek, csupa seb vagy, a szíved többszörösen összeragasztva. De még mindig hiszel.

Aztán megint esel. Pedig mindig azt hiszed, hogy ez többet már nem fog megtörténni. Azonban most pár pillanatig levegőt sem kapsz. Nem azért, mert meglepődsz, vagy mert most annyival nagyobbat buktál volna, hanem azért, mert már legyengültél, elhasználódtál, elfáradtál. Csak fekszel. Nem bírsz mozdulni. Maradjak? Felkeljek? Minek? Mi értelme?

Rég megkezdett mondatok - Radnóti

A miskolci padon ülök, az arcomat már csípi a dér, de a testem még nem fázik. Hamarosan itt a tél, a levelek már lehullottak a fákról, nincsenek madarak, aki tehette, elköltözött már.

Csak én ülök ébren, féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert újra és újra meg kell csípnem magam, nem álmodom. Ez a valóság. Ülök a kopott padon, előttem egy foltban a fű kiégett, még sistereg a szikkadó kráter, füstöl. A tömött szürke füst gomolyog az ég felé, az én kezemben már a lángoktól ölelt és megszabadított Radnóti-kötet.

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem, csak a remény, hogy Gyarmati Fanni, Radnóti özvegye nem olvas híreket, nem jut el hozzá a megalázó könyvégetés, a kidöntött szobor, a rasszizmus kínzó vetülete. És holnap az egészet újra kezdem, mert tudom, hogy harmincöt év keserű fájdalom, düh, szerelem és féltés tíz kötetbe és számtalan műfordításba szedve nem képes elveszni a lángokban. Szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel, mert tudom, hogy Radnóti sorai ott vannak az emberek ajkán, mert az emlékezet és az emlékezni akarás átmenti azokat.

Baloldali keserűség

Jászapátiba hívta meg – szerencsétlenségére - Szekeres Imre szép múltú hadügyminiszterünk Kéri László politológust. Hát, ha valami volt őszinte beszéd, hát az nem az őszödi, de ez a jászapáti. A Magyar Nemzet híradása alapján becsülhetően legalább 40 b++++meg hangzott el Kéri László előadásában. Nincs okom kételkedni őszinteségében.

Valamikor az ELTE kollégiumában egy folyosón laktunk, s bár akkor nem politikáról, de társadalomról volt egymáshoz néhány szavunk. Ő a kádári rendszernek köszönhette, hogy egyáltalán tanulni tudhatott, én a kádári rendszer ellenére. De ettől még mögöttünk áll néhány óra, néhány évtizeddel ezelőtti párbeszéd. S küzdés mögötte, s küzdés mögöttem. S véletlenül nem kissé azonos pályánk a politikai elemzés területén. Ő „léte meghatározottan” valami baloldali, én létem és múltam által meghatározottan nemzeti. Furcsa mód, talán nem is feltétlenül szembenállóan.

Kéri Laci Jászapátiban terített! Igazi elemzőként először az MSZP-ről szedte le a keresztvizet. Darabokra kapva hibáit, „bal”lépéseit, dilettantizmusát. Aztán jött Bajnai és csapata, kikről nem volt egy jó szava sem, csak kritikája, majd Gyurcsányt és csapatát szedte ízekre.

Otthonunkban állatot tartani: veszély vagy terápiás lehetőség?

Szomszédom, amikor nálunk járt, megjegyezte, nagyon bátrak vagyunk, hogy két kisgyermek mellett állatot tartunk. Azt gondolom, csak aki korán, még gyermekként negatív tapasztalatokat szerzett az állatokkal kapcsolatban, az mondhat ilyet. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy az állattartásnak mi igenis csak pozitív hatásait érezzük, be kellett látnom, a meggyőzése sikertelen vállalkozás volt.

Pedig az állat társ. Sok esetben az egyedül élőknek, válás után a kisgyereknek, vagy a gyermektelen pároknak a mindennapi támogatást jelentik, csökkentve a magányossággal járó lehangoltságot. Az állat szeretet ad, az embernek pedig van kivel törődni, pszichológiai jelentősége ezért óriási.

Már az állat puszta jelenléte is pozitív fiziológiai hatásokat vált ki az emberből: a vérnyomás és pulzusszám csökken, jótékonyan hat a légzésre, és még a stressz hormonok szintjét is csökkenti a szervezetünkben.

Bizonyított az is, hogy aki háziállatot tart, az elégedettebben él, ritkábban lesz súlyos beteg, és gyorsabban épül fel a traumákból.

Befogadva

A múlt héten igazából nem volt kedvem írni, nem is írtam érdemben semmit. Mostanra azonban megjött a kedvem. Megjött, mert végre egy pozitív kicsengésű hírt olvashattam, olyat, aminek lehet örülni, és amiről érdemes írni.

Kertész Ákos Kossuth-díjas író politikai menedékjogot kapott Kanadában, ez végre megnyugvással tölthet el mindenkit. A jó Ákos bácsi megmenekült, s nem válik égő áldozattá. Mert bizony erre, mifelénk bármelyik pillanatban bekövetkezhet egy kis holokauszt, azért csak kicsi, mert a jelenlegi gazdasági helyzet nem enged nagyobbat. Most már megvilágosodhatunk, ezért dolgozott a baloldal oly önfeledten az ország eladósításán, hogyha ismét holokausztosdit támad kedve játszani valakinek errefelé, azt csak kicsiben tehesse. Mert a veszély fennáll, kár is tagadni.

Ezt maga Ákos bácsi írta az Amerikai Népszavában: „Ma már a második világháború borzalmaiért, a holokausztért egyedül a magyar a felelős, mert a magyar nép az (a német néppel ellentétben), amelyik se be nem vallotta, meg nem gyónta a bűneit, se töredelmes bűnbánatot nem tanúsított, se meg nem fogadta, hogy soha többé, se bűnbocsánatért nem esdekelt. Így aztán nem is kapott soha föloldozást!”

A csók

Hiszek a csókban. Hisz ez mindennek a kezdete, és egyben mindennek a vége is lehet. Mert a csók olyan, mint az ember, aki adja. Mohó, önző, odaadó, játékos, érző, számító, nyálas, zavart, szerelmes, őszinte. Jellemfelmérő és döntő mozzanat, mozzanat sorozat. És a csók olyan, mint az a kapcsolat, amilyenben vagytok egymással. Felszínes, megszokott, szenvedélyes, szerelmes, bátorító, nyelvledugós, semmilyen, „mindegymilyen”, vagy pont olyan.

Tiniként órákat csókolóztunk. Persze az még nagyrészt csak gyakorlás volt a nagybetűsre. De visszagondolva, de jó is volt… Ahogy felnövünk, elveszik valami ebből a másikat felfedezni akaró, tudó lassú, óvatos érintésből. Felszínesebbek vagyunk, sietünk, mindent akarunk, azt is, ha lehet azonnal. Nem csak beleharapni akarunk az almába, hanem gyorsan meg is enni.

Ülj le mellém!

Gyakorlatilag tényleg felnőttél, de tudod annyi minden áll még előtted. Egészen biztosan le fogsz érettségizni, egyetemre mész, vagy dolgozol majd, sokszor és sok helyre fogsz költözni. Ahonnan eljöttél, ott hiányozni fogsz és te is hiányolsz majd valakit, szeretni fogsz és félni attól, hogy ő téged már nem, bízni fogsz vakon minden jött-mentben, hogy megtanuld, nem bízunk senkiben, álmodni fogsz minden éjjel és majd, ahogy szoktad, agyonnyomod a pókot, aki a terveidből sző sűrű hálót.

Élni fogsz, és én hagylak menni. Én leszek a kéz, aki kiveszi a kezedből a cigit, én leszek, az, aki azt súgja, mára elég volt a borból, én leszek a zene, ami a füledben szól a 4-es 6-oson, amikor már éppen elaludnál, de tudod, hogy akkor egészen biztosan kirabolnak.

Én leszek a hajnali gyros, az utálatos nővér, és a fék, amikor a kocsimat hajtod. Én leszek, aki majd felhív, hogy hívd fel anyát, de én többet már nem szidlak le azért, hogy ennyi lett a számlád…

Csoda Krakkóban

Európának egyik legnagyobb hiánya manapság a bizalmi tőke. S bár a Kádár rendszer igyekezett a lengyel-magyar kapcsolatokat gyengíteni (nehogy átterjedjen hazánkba is a szervezett ellenállás szelleme), de gyökerei olyan mélyek, hogy erős kapoccsá építhetőek újra. Nemcsak szimpátia, s főleg nem nosztalgia, hanem a valódi testvériség ezer éves köteléke.

És erre a kötelékre gazdasági kapcsolatok építhetőek! (Én nagy csomag szórólapot vittem ki, lengyel nyelven mutatva be turisztikai vonzerőt, befektetési lehetőségeket.)

Somogy megye egykor, a háború idején meghatározó szerepet vitt a lengyel menekültek elhelyezésében, oktatásában! A „boglárcsik” ma is fogalom, még a fiatalabb lengyelek között is: a Balatonbogláron menedéket talált lengyel menekültek neve. De volt iskolájuk Zamárdiban is, s a szomszéd megyéből Keszthely neve cseng jól a lengyel történelmi visszaemlékezésben.

És ha ebben a szétesett Európában bizalomhiány van, miért nem használjuk a meglévő bizalmat saját gazdaságunk, saját településeink fejlesztésére? Évezredes a közös sors, sok évszázados a bizalom, igen sok lehetőség van a kulturális és gazdasági kapcsolaterősítésre.

S miért nem élünk vele? Most náluk nagymértékű a nyitottság! Meggyőződésem, hogy Dél-Lengyelország lehetne egyik legnagyobb turisztikai és élelmiszeripari piacunk.

Gondoskodás, együttérzés, egymásra figyelés

Ha a magyar politikai élet normális lenne, akkor rögtön láthatóvá válna, hogy mennyivel különb dolog a kaposvári tűzifa-program a bajai tűzifázásnál. Ez utóbbinak nyilván a fele sem volt igaz, ellenpropagandának azért megtette. Igaz viszont az – olvasom –, hogy a kaposvári városháza nem hagyja a helyi rászorulókat tűzifa nélkül. A kormány tűzifa-programja ugyanis csak a kisebb településekre vonatkozik. A kaposvári vezetés nem apellált ez ellen, hanem megértette, hogy vannak Kaposvárnál jóval gyengébben ellátott vidékek. Ezért önállóan lépett, és megoldja önerőből a tűzifa-programot. Valahogy így kellene ennek mennie minden magyar ügyben, és minden városban, kedves olvasóim.

Csakhogy nálunk sikk támadni a jót is. Mindig vannak elégedetlenkedők. Ha a kormány vagy egy város tűzifát oszt, azonnal megjelennek a hangok, hogy jó-jó, de miért nem oszt gázpalackot is. Vagy inkább arra adna pénzt, hogy szigetelhessék a házakat. Esetleg valami más lesz a kifogás, de a lényeg: semmi nem jó, amit a másik, az éppen dönteni tudó tesz.

Otthonország veszélyben

Otthonország nem nagy ország, nekem mégis egyik legkedvesebb helyem. Egy öreg házikóra gondolj, benne egy idős nénivel. Nem akart ő saját országot (sosem érdekelte hatalom, birtoklás és efféle haszontalan dolgok), mégis lett neki. Olyan ország épült köré, ahol mindig, mindenkinek volt helye, és mindenki egyforma volt.

Már korán reggel szaladt friss péksüteményért, amit – mikor felébredtünk -, biztos, ami biztos még egyszer átmelegített, hogy elég ropogós legyen. Tudta, melyik unokája mit szeret, sosem tévesztett, a kiflibe nem kerülhetett más. Délelőttönként jó volt körülötte nyüzsögni a konyhában, ahol kedvenc ételeink készültek. Mindennek mestere volt: süteményeknek, főtt ételeknek, befőzésnek egyaránt. Még csak felet ütött az óra, de ő már vitte az ebédet a szomszéd utcába dédszüleimnek. Nem egyszer annyi félét főzött, ahányan voltunk. Délután süteményt, fagylaltot, gyümölcsöt tálalt. Mindenkinek a kedvencét, igény szerint: papám a szobában kapta meg, szüleim a konyhában maradtak beszélgetni, mi, gyerekek a verandára ültünk ki tányérunkkal.