Forralt bor, matekpélda és a tél

A téllel, mint olyannal, ambivalens kapcsolatom van, ami a maga módján azért mégis csak megszokott. Ugyanis nagyon szeretem, főleg amikor téli szünet van, szánkózunk a haverokkal, és a meleg szobából nézem, ahogy a fehér hótakarót megvilágítja a pislákoló közvilágítás. Azonban kifejezetten utálom akkor, amikor térdig lucsokban, közelharcot vívva a széllel és hófúvással kell eljutnom a sarki kisboltba. Márpedig brace yourself, a tél érkezik.

Mindig az jut eszembe, ha azt hallom, tél, hogy gyerekként micsoda öröm volt az első hó. Ültünk az iskolában, és valaki két matekpélda között, vagy a szünetben elkiáltotta magát: „esik a hó”, mire mindenki az ablak felé fordulva örömködött. Ma már inkább a lapátolás jut eszembe, meg a reggeli tömeg a buszon, és az életveszély, amit a havas-vizes márványlépcsők rejtenek. De megpróbáltatásaim sora nem ér itt véget, mert nem szóltam még a karácsony előtti feszültségről, hogy mindenkinek legyen ajándék, bejgli, rumos csoki, angyalka és sorolhatnám a cukiságokat. Kit ki mellé nem lehet leültetni, vajon ezt az ünnepet is végig veszekedik-e és vajon lesz-e még hal a piacon.

Persze tévedés volna azt állítani, hogy ez az évszak nem ad okot örömre. Az imént említett karácsony például ilyen. Mert  amikor a család végre túl van a pánikon, a halászlé sem borult ki és mindenkinek tetszenek az ajándékai, akkor jön valami, ami szavakkal le nem írható. A hangulat. Együtt lenni, nincs munka, nincs ügyintézés, csak a csend. És azért valljuk be, ez elég jó.

A pokol történelmi bugyrai

Új sorozatot indít a rádió: a két diktatúra hatásait kívánják alkalmanként megvitatni 4 szakemberrel s természetesen riporter által vezetve. Nemcsak hallatlanul érdekesnek tűnik a téma, de rendkívül fontos is. Az emberek döntő többségének ma kevés tudása van arról, milyen pályák és kényszerpályák mozgatták családját, sőt egész rétegeket is, hol a hitleri fajelmélet, hol a marxi osztályelmélet nevében.

Azt tapasztalom mégis, sokak, százezrek, talán milliók nyitottak megérteni, mi is történt velük és felmenőikkel. Nekem évtizedekbe került, míg megértettem saját sorsom mozgatórugóit, s a szükségszerű, esetleg elkerülhetetlen kényszerpályát.

Anyám, kit háromszor telepíttetek ki és fosztottak meg végleg otthonától – egyszer a szlovákok, egyszer Somogy és Zala megye határáról, majd Budáról -, ma sem tudom, hogyan tudta összefogni a „nincs”-et. Laktunk libaólban, majd fűtetlen kamrában, majd lett „Jancsi kályha” napraforgó karóval fűtve, vadmadarak tojása vacsorára, s igen sok vadon termett szeder. Tanyasi iskolában kezdtem, s összesen 10-szer kellett váltanom az általános iskolát.

Az a sok-sok fránya jelölt, meg a bonyolult listák

Nem lesz teljes baloldali összefogás a Fidesz–KDNP szövetség ellen a választásokon. Két okból sem. Az egyik az MSZP és az Együtt önteltsége, a másik pedig a kisebb pártok tagjainak egyéni érdeke.

Az MSZP és az Együtt vezetőit hallgatva érthetetlen, hogy mennyire biztosak abban, hogy csak és kizárólag ők az igazi baloldal. Akikre érdemes szavazni. A többieknek pedig be kellene ezt látniuk, és tilos elindulniuk az MSZP-Együtt ellen. Mesterházy is, Bajnai is el van varázsolva. Csak darálják, darálják az unalmas mondókájukat, ezerszer elismétlik azt, ami nemcsak felesleges, hanem nem is fedi a valóságot.

Szinte már kínos, ahogy alig várják még a baloldali riporterek is, hogy letudják velük a „kötelezőt”. Mert ugyanazokat a semmitmondó válaszokat adják. Nem tudják meggyőzően megindokolni, hogy miért is kellene a többi pártnak az ő javukra lemondania az egyéni jelöltállításról. Miközben mindketten kidülledt mellel közlik, hogy jövőre biztosan belőle lesz a miniszterelnök.

Szuggerálják, hogy a kis pártoknak – például a DK-nak, liberálisoknak –, ha igazán akarják, hogy Orbán kormányát leváltsák, akkor nem szabad ellenük kampányolni. Miért is ne szabadna?

Tévézni vagy nem tévézni: ez itt a kérdés

Nagyon megosztja a szülőket a tévézés engedélyezése gyermekkorban, és nekem sem célom, hogy itt és most megírjam a tutit. Azonban van néhány olyan gondolat, amit érdemes megfontolni, bármelyik táborban is foglalunk helyet.

A tévézés lehet pozitív élmény. Aki felnőttként igényes arra, hogy mit néz meg, és a televíziózás nem csupán passzív időtöltés számára (leülök, és csak úgy vagyok), az saját gyermekének is tud mutatni igényes filmeket, műsorokat. Tény, hogy ezekből van kevesebb, de ahogy mi is örülünk, hogy gazdagabbak vagyunk néhány filmélménnyel, úgy gyermekeinket sem kell ettől megfosztani. A lényeg a minőség: akkor üljünk a tévé elé, ha valóban érdemes!

Legyen egy mesefilm megtekintése rossz időben családi program, közös időtöltés! Régen, amikor a faluban csak 1-2 házban volt tévékészülék, a filmeket közösen nézték a szomszédok. Ma már szinte minden háztartásban van, és ezzel a közös tévézések is megszűntek – de még családon belül is. Pedig a gyerek is úgy szeret tévézni, ha van társasága.

Mindennek megvan a maga ideje! Az egyszerű történetek, kedves, bájos mesefigurák legyenek az első élmények, majd jöhet a kaland, a veszély, és természetesen a happy end

Minek nevezzelek? (álköltői kérdés Önmagamhoz)

Nem tudom, érdemes-e néha végig gondolni, miként értelmezzük és helyezzük el önmagunkat a világban. Van egy olyan gyanúm, hogy nem érdemes, de néha nem lehet kikerülni.

A minap egy kedves ismerősöm, akivel, ha nem is barátságot, de igazi tiszteleten alapuló baráti viszonyt ápolok, megkért, hogy segédkezzek könyvének bemutatóján. Ez rendben is van, szívesen teszem, hiszen őt is, és megismerve a könyvét is nagyra becsülöm. Ám volt egy kérdés, mely elindította bennem a címben leírt folyamatot, mert azt kérdezte, milyen titulust írjanak a meghívóra, a nevem alá.

Az első javaslat, hogy írjunk költőt, azonnal elrettentett. József Attila, Weöres Sándor, Rimbaud, Mallarmé, Apollinaire… Nyári László, igen csak furcsa halmaz lenne. Mi legyek hát, talán író? Hiszen nem csak verseket, de prózát is termel szűkös időm. Updike, Thomas Mann, Móricz, Camus, Márquez… és én, ez is érdekes lenne.

A végeredményt nem árulom el itt, csak annyit, hogy a tisztelet ürügyén kompromisszumot kötöttem magammal. Ám az látható, hogy innentől nem kerülhettem meg a kérdést, ki vagyok én?

Égni kell! Vagy megöregedtünk, Sanyi?

Halkítsd le, anya! - hallom kisebbik lányom szemrehányó hangját, valahányszor a „zenéim” üvöltenek. Állok a nappali közepén, gondolatban táncolok, lehunyt szemeim mögött régen átélt élmények képei villódznak, egyre jobban érzem, hogy „égni kell”… és Sanyi hangja visszaröpít oda, az akkorba…

Tizenhat évesen türelmesen várok az Astoria előtt kígyózó sorban már két órája, hogy megvehessem az áhított alföldi papucsot, ami még hiányzik az esti koncert dresszből. Csöves farmernadrág, amibe úgy rángattak bele anyámék, fehér bő póló, rajta a PIRAMIS felirat, amit filctollal festettem rá, és büszkeségem, a LEE farmerdzseki, amerikai csomagból.

Hatkor kezdődik a koncert, szolidaritási…, nem tudjuk, mivel vagy kivel vagyunk szolidaritásban…, de játszik a MINI a GEMINI és persze ők, a PIRAMIS.

Elesve felkelni

Meghaltam. Megint. Csak egyvalaki tud ilyen gyorsan és kíméletlenül ölni. Szilánkosra törtem. De fel kell állni! Már rutinból megy.

Van az az út, amelyre gondolkodás nélkül rálépsz. De mindig elgáncsolnak. Sokszor. Az, akit feltétel nélkül szeretsz. Az tud a legjobban elbuktatni. De olyan szép az a színes rét az út végén, hogy mindig felállsz. Mert fel kell. Hiszel benne, magadban. Abban, hogy ha te így tudsz szeretni, akkor a másik is. Az arcodról már többször lehorzsoltad a bőrt, a lábaid remegnek, csupa seb vagy, a szíved többszörösen összeragasztva. De még mindig hiszel.

Aztán megint esel. Pedig mindig azt hiszed, hogy ez többet már nem fog megtörténni. Azonban most pár pillanatig levegőt sem kapsz. Nem azért, mert meglepődsz, vagy mert most annyival nagyobbat buktál volna, hanem azért, mert már legyengültél, elhasználódtál, elfáradtál. Csak fekszel. Nem bírsz mozdulni. Maradjak? Felkeljek? Minek? Mi értelme?

Rég megkezdett mondatok - Radnóti

A miskolci padon ülök, az arcomat már csípi a dér, de a testem még nem fázik. Hamarosan itt a tél, a levelek már lehullottak a fákról, nincsenek madarak, aki tehette, elköltözött már.

Csak én ülök ébren, féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert újra és újra meg kell csípnem magam, nem álmodom. Ez a valóság. Ülök a kopott padon, előttem egy foltban a fű kiégett, még sistereg a szikkadó kráter, füstöl. A tömött szürke füst gomolyog az ég felé, az én kezemben már a lángoktól ölelt és megszabadított Radnóti-kötet.

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem, csak a remény, hogy Gyarmati Fanni, Radnóti özvegye nem olvas híreket, nem jut el hozzá a megalázó könyvégetés, a kidöntött szobor, a rasszizmus kínzó vetülete. És holnap az egészet újra kezdem, mert tudom, hogy harmincöt év keserű fájdalom, düh, szerelem és féltés tíz kötetbe és számtalan műfordításba szedve nem képes elveszni a lángokban. Szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel, mert tudom, hogy Radnóti sorai ott vannak az emberek ajkán, mert az emlékezet és az emlékezni akarás átmenti azokat.

Baloldali keserűség

Jászapátiba hívta meg – szerencsétlenségére - Szekeres Imre szép múltú hadügyminiszterünk Kéri László politológust. Hát, ha valami volt őszinte beszéd, hát az nem az őszödi, de ez a jászapáti. A Magyar Nemzet híradása alapján becsülhetően legalább 40 b++++meg hangzott el Kéri László előadásában. Nincs okom kételkedni őszinteségében.

Valamikor az ELTE kollégiumában egy folyosón laktunk, s bár akkor nem politikáról, de társadalomról volt egymáshoz néhány szavunk. Ő a kádári rendszernek köszönhette, hogy egyáltalán tanulni tudhatott, én a kádári rendszer ellenére. De ettől még mögöttünk áll néhány óra, néhány évtizeddel ezelőtti párbeszéd. S küzdés mögötte, s küzdés mögöttem. S véletlenül nem kissé azonos pályánk a politikai elemzés területén. Ő „léte meghatározottan” valami baloldali, én létem és múltam által meghatározottan nemzeti. Furcsa mód, talán nem is feltétlenül szembenállóan.

Kéri Laci Jászapátiban terített! Igazi elemzőként először az MSZP-ről szedte le a keresztvizet. Darabokra kapva hibáit, „bal”lépéseit, dilettantizmusát. Aztán jött Bajnai és csapata, kikről nem volt egy jó szava sem, csak kritikája, majd Gyurcsányt és csapatát szedte ízekre.

Otthonunkban állatot tartani: veszély vagy terápiás lehetőség?

Szomszédom, amikor nálunk járt, megjegyezte, nagyon bátrak vagyunk, hogy két kisgyermek mellett állatot tartunk. Azt gondolom, csak aki korán, még gyermekként negatív tapasztalatokat szerzett az állatokkal kapcsolatban, az mondhat ilyet. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy az állattartásnak mi igenis csak pozitív hatásait érezzük, be kellett látnom, a meggyőzése sikertelen vállalkozás volt.

Pedig az állat társ. Sok esetben az egyedül élőknek, válás után a kisgyereknek, vagy a gyermektelen pároknak a mindennapi támogatást jelentik, csökkentve a magányossággal járó lehangoltságot. Az állat szeretet ad, az embernek pedig van kivel törődni, pszichológiai jelentősége ezért óriási.

Már az állat puszta jelenléte is pozitív fiziológiai hatásokat vált ki az emberből: a vérnyomás és pulzusszám csökken, jótékonyan hat a légzésre, és még a stressz hormonok szintjét is csökkenti a szervezetünkben.

Bizonyított az is, hogy aki háziállatot tart, az elégedettebben él, ritkábban lesz súlyos beteg, és gyorsabban épül fel a traumákból.