A csók

csókHiszek a csókban. Hisz ez mindennek a kezdete, és egyben mindennek a vége is lehet. Mert a csók olyan, mint az ember, aki adja. Mohó, önző, odaadó, játékos, érző, számító, nyálas, zavart, szerelmes, őszinte. Jellemfelmérő és döntő mozzanat, mozzanat sorozat. És a csók olyan, mint az a kapcsolat, amilyenben vagytok egymással. Felszínes, megszokott, szenvedélyes, szerelmes, bátorító, nyelvledugós, semmilyen, „mindegymilyen”, vagy pont olyan.

Tiniként órákat csókolóztunk. Persze az még nagyrészt csak gyakorlás volt a nagybetűsre. De visszagondolva, de jó is volt… Ahogy felnövünk, elveszik valami ebből a másikat felfedezni akaró, tudó lassú, óvatos érintésből. Felszínesebbek vagyunk, sietünk, mindent akarunk, azt is, ha lehet azonnal. Nem csak beleharapni akarunk az almába, hanem gyorsan meg is enni.

Pedig nincs is annál jobb, amikor vársz az első csókra. Izgulsz, félsz, remegsz, kívánod, kíváncsi vagy, elképzeled, harapnád, simítanád. Nem egyszer, hanem állandóan. Nézed a száját…, puha és finom lehet… S aztán megszűnik minden. Kisütik az agyad, lepkék csatasorba, lezsibbad a tarkód. Is…

Nem tudod, mi történt az elmúlt percekben. Nem hallottál, nem láttál, nem gondoltál, csak éreztél.

Fogalmad sincs, mi történik. Beleolvadsz, belefolysz, megadod magad, magad adod… Nem tudod, mi történt az elmúlt percekben. Nem hallottál, nem láttál, nem gondoltál, csak éreztél. Na, ilyen egy felejthetetlen csók!