Otthonország veszélyben
Otthonország nem nagy ország, nekem mégis egyik legkedvesebb helyem. Egy öreg házikóra gondolj, benne egy idős nénivel. Nem akart ő saját országot (sosem érdekelte hatalom, birtoklás és efféle haszontalan dolgok), mégis lett neki. Olyan ország épült köré, ahol mindig, mindenkinek volt helye, és mindenki egyforma volt.
Már korán reggel szaladt friss péksüteményért, amit – mikor felébredtünk -, biztos, ami biztos még egyszer átmelegített, hogy elég ropogós legyen. Tudta, melyik unokája mit szeret, sosem tévesztett, a kiflibe nem kerülhetett más. Délelőttönként jó volt körülötte nyüzsögni a konyhában, ahol kedvenc ételeink készültek. Mindennek mestere volt: süteményeknek, főtt ételeknek, befőzésnek egyaránt. Még csak felet ütött az óra, de ő már vitte az ebédet a szomszéd utcába dédszüleimnek. Nem egyszer annyi félét főzött, ahányan voltunk. Délután süteményt, fagylaltot, gyümölcsöt tálalt. Mindenkinek a kedvencét, igény szerint: papám a szobában kapta meg, szüleim a konyhában maradtak beszélgetni, mi, gyerekek a verandára ültünk ki tányérunkkal.
Játékainknak és játszótársainknak is jutott hely nála, akiket mi szerettünk, azokat ő is. Nem tudom, volt-e akit, vagy amit nem szívlelt… Nem hallottuk őt panaszkodni, másokról pletykálni. Nem mérgelődött, ha elfelejtett valamit megvenni az üzletben, ami az ebédhez kellett volna, de a rossz barack- vagy szőlőtermés miatt sem háborgott. Elfogadta a világot, az embereket, és a jót hazavitte.
Egy-egy látogatásról úgy indultunk el, hogy csomagjainkban frissen szedett zeller, petrezselyem illatozott, egy másik szatyorban doboz sütemény, a kosárban friss gyümölcs, a táskában befőttek és tojás lapult. Mi már a kapuban voltunk, mikor visszaszaladt, hogy virágaiból szedjen egy csokorra valót, amit majd otthon a vázába tehetünk. Nehéz volt Otthonországtól elbúcsúzni.
Reggeltől estig kedvünket kereste. Sosem láttuk fáradtnak, megtörtnek, gyengének; irigyeltük inkább, mi mindenre jut energiájából.
Ami neki természetes volt, azt mi tátott szájjal csodáltuk. Tett-vett, értünk, az országáért, de ez nem volt tudatos, inkább valami ösztönös adni akarás. Sosem mondott nekünk nemet, nem volt számára lehetetlen. Reggeltől estig kedvünket kereste. Sosem láttuk fáradtnak, megtörtnek, gyengének; irigyeltük inkább, mi mindenre jut energiájából.
Kicsit megsüllyedt ház, repedezett falak, öreg bútorok, melyeken eddig nem akadt meg a szemem... Csak most látom, mennyire elszaladt az idő… Nagymamám testébe gépek, zsinórok kapaszkodnak, és belém hasít az érzés, hogy nem lesz mód visszaadni, megköszönni… Egy vigaszom marad: nem várt ő sosem hálát, köszönetet. Szeretettel, természetesen tette a dolgát. Otthonország Ő maga, és szívünkben mindig létezni fog.
