Ha volna kedvem

Ha volna kedvem, írhatnék egy jót, egy jó blogot, de kedvem, az éppen nincs nekem. Egy csepp kedvem sincs blogot írni és mást se, mit tegyek, van ilyen.

Csak ülnék itten, s láblóbálnék, de nincs szerencsém, mostanság még a földig leér, mert szék van még csak én alattam, s nem ködbe vesző szakadék. Persze attól, hogy nincsen kedvem, írhatnék bármit, bármiről. Lehetne jó is az az írás, de nem esne jól, mert nincs miért és nincs miről és nincs minek írni. Így csupán várom álmosan, hogy valaki jön és én helyettem megírja azt, ami van. Vagy valami mást, az is mindegy lenne.

Ha volna kedvem, lehetnék szép is, és okos, kedves, de mondd, mit ér. A halak a tóban úgyis tudják, jó és rossz kedvem megvehető, s azt is, mennyiért.

Meddig?

Egy hete borzolja a kedélyeket a fagyállós meggybor esete. Pontosabban amit mindez felvet. Újra. Merthogy nem új keletű a probléma: meddig lehet elmenni, hogy megvédjük értékeinket, amiért MI dolgoztunk meg, és amiről VALAKIK azt hiszik, hogy NEKIK abból JÁR. Alanyi jogon. Csak azért, mert nekik NINCS. Nekünk meg VAN.

Valaki, aki MEGDOLGOZOTT azért, amit elvettek tőle immár sokadszorra, megelégelte, és tett valamit. Tettének következménye, hogy az a valaki, aki viszont nem dolgozott meg érte, csak élvezni akarta, átélvezte magát vele a túlvilágra. Mondhatjuk, hogy ez volt a kockázati tényező. Nem az, hogy lefülelik lopás közben, hanem most az ÉLETE volt a tét. Ezt is bele kell számolni, ha valaki lopni megy.

Az most a trendi, hogy megvédheted azt, amiért megdolgoztál, de FIGYELMEZTETNED kell a tisztelt bűnözőt, hogy te most itt véded azt, ami a tiéd. A következő táblát tudom elképzelni ebben a meggyboros esetben, természetesen a meggyboros hordóra kitéve:

„Igen tisztelt és kedves Tolvaj Honfitársam! Kérem, hogy ne lopja el ezt a meggybort, ugyanis fagyállót kevertem bele. A fagyálló, ha emberi fogyasztásra kerül, az alábbi kellemetlen tünetekkel jár: gyomorgörcs, hányás, eszméletvesztés, nagyobb mennyiség elfogyasztása után halál, ami már nem tünet, és Ön ezt már nem érzi, de egyéb mást sem ebben az esetben. Javaslom, hogy ezt elkerülendő, inkább a csatornát tessék ellopni, mivel ha azt értékesíti a szabadpiacon, annak árából egészséges meggybort tud vásárolni, amelyből már csekély mennyiség ledöntése után is sikerül az eszméletvesztés állapotába kerülnie visszaállíthatatlan következmények nélkül. A további kockázatokról kérdezze védőügyvédjét vagy a Hatóságot. További kellemes fosztogatást kívánva: Jogkövető Honfitársa:”

Életszínezékek

De! Ő csak cseppenként adagolja és alig észrevehető formában a boldogságot. Olyan mézesmadzag, aminek épphogy elkapod a végét, mégis a nagy küzdelemben csupa ragacs leszel tőle. Lemoshatatlan.

Ezért van szükség a pótkávékra, emulgálószerekre, stabilizátorokra, színező anyagokra. Szóval az összes E250-re, E320-ra, és többi barátjára, hogy roppanósabb, ízletesebb és élvezhetőbb legyen az élet. Ők kitöltik az ürességgel teli lélekréseket. Rajonganak, ölelnek, szeretnek, elvennének, csillagokat a lábam elé letennének. Mindent megadnának, amit Ő nem. Talán még többet is.

S ha még a szemem meg is kívánja őket, a sok habos, szép, édes, s bizonyára finom életszínezéket, beleharapni nem tudnék.

Megosztom

Az emberek mindent megosztanak a facebookon. Évekkel ezelőtt még csak reméltem, hogy nem lesznek piszkos tükörben fotózott képek, etióp árvák, akiken a lájkkal segítünk és egyéb felesleges, hasznavehetetlen infók a legnagyobb közösségi portálon, azonban mára ezt a felületet is elérte a közléskényszer.

Minden életkorban az izgat minket, hogy megosszuk másokkal azt, amit gondolunk, azt, amik mi vagyunk. Gyerekként a buszon hoztam kellemetlen helyzetbe a nagypapámat azzal, hogy felhívtam a figyelmét egy néni vicces színű hajára, tiniként lázadtam és kikértem magamnak, hogy a szobám fala sárga legyen, mert a fekete mennyivel szebb lenne. Fiatal felnőttként az érettségin minden mondatomat úgy kezdtem: „szerintem”, mert rendíthetetlenül hittem, hogy én mindent tudok. Vagy legalábbis jobban tudom, mint a velem szemben ülő. És egészen biztosan állíthatom, hogy ha megérem az öregkort, akkor én is arról fogok beszélni, hogy az unokáim hova járnak, mit tanulnak, milyen szépek és helyesek, legyen a helyszín a kisbolt vagy a busz.

Aztán felnőttként a papám keze helyett a mobiltelefont szorítom, és este már nem a mese előtt feszülök, hanem a gépnél. Osztok, nem osztok (szorozni még mindig nem tudok) és olykor-olykor nagyokat nevetek, hogy már megint egy cuki kiscica vagy egy részeg ismerős képe jelenik meg.

Gondolatok egy újabb szoboravatásról!

Ez órában, amikor e sorokat írom, a Jobbik (ugyan kitől jobbik?) Horthy-szobrot avat Budapesten, a Szabadság téren. A tér másik oldalán meg ellentüntetők sárga csillaggal, részben állítólagos magánszervezetek, de itt lesz az Együtt 2014-PM is. A Millát már nem emlegetik, ciki, hogy eddig még soha sem sikerült nemhogy „Millát”, de ötvenezret sem összeszedniük. A dolog azonban választási propagandagyanús mindkét oldalról. Lesz miről cikkezni a nyugati sajtónak. S talán éppen ezt szolgálja az egész showműsor?!

Demjén „Rózsi” aug. 28-án a „Témá”-ban megjelent nyilatkozatában felveti annak lehetőségét, hogy „Bajnait és a Jobbikot ugyanonnan finanszírozzák.” Ehhez hasonló gondolatok már évek óta gyakran fordulnak meg bennem, s azt sem találnám teljesen kizártnak, hogy néhány bőkezű finanszírozóknak még esetleg cigánygyilkosságok megrendelésére is telik.

Akik mindent vissza szeretnének állítani

Október 23-a már messze van, mégis ettől hangos ma is a média. Ez a nap végképp bebizonyította, hogy nagy gond van az ellenzékkel. Egymás után futnak bele a butábbnál butább hibákba. Eddig Bajnai és környezete jeleskedett a botrányokban – lásd a gyomorforgató szobordöntögetést -, most felsorakozott mellette az MSZP is. Kezdve a Tavares-jelentéstől a máig megoldatlan bajai videóig, a pártfinanszírozás forrásainak ex-elnöki feszegetésén át a Műegyetem rakparton történtekig.

Miközben a kormány megemlékezése a Hősök terén méltó volt az alkalomhoz, az ellenzék a rakparton bemutatta legrosszabb formáját. Valójában azt, amilyen. A politikához főként balkézzel nyúló Mesterházy és Bajnai a közös gyűlésük előtti napra időzítették az MSZP-Együtt választási paktum aláírását. Ami aláírás nélkül is irritált minden más kisebb-nagyobb pártocskát.

Bunki

Szerintem nincsen olyan ember, aki ne épített volna gyermekkorában bunkert. Jó volt beköltözni a kisasztal alá, melynek falait kiürült kartondobozokból, vagy takarókból készítettük, odabent pedig minden megvolt, amire csak egy kisgyermek vágyhat: kártya, társasjáték, puha párnák, nasi, és sok locsi-fecsi, nevetés. Bármilyen játék sokkal jobb volt odabent.

A bunkinak varázsa volt. Erősítette a tesókkal, barátokkal az összetartozást (és a szülőktől való elkülönülést, mert ők ehhez „nem értenek”, és ez most csak a miénk). Igaz, nem veszély elől menekültünk oda, hanem önszántunkból bújtunk be, de nagyon jó volt saját titkos terepet teremteni. Itt könnyebben találtunk közös témát, magunkról is többet árultunk el.

A gyerekekben is korán kialakul az az érzék, ami a szociális távolságtartásért „felel”, érzik, csak ahhoz jó odabújni, akit szeretünk. Bunkert sem építünk „akárkivel”, csak olyannal, akivel jó együtt lenni, akit beengedünk saját személyes, közeli szféránkba.

Viharok emlékezete

Furcsa, de igaz, alig múlt el Mindenszentek, alig múlt el a Halottak napja és újra emlékeznünk illik, kell. Mi ilyen tájt nem öltözhetünk idétlen jelmezekbe, nem bulizhatunk, nekünk van mire és kell is emlékeznünk. Néhányan talán már kitalálták, a forradalom utolsó napjairól fogok írni, és az azokat követő reménytelen évekről.

1956. november 3-án délben még tárgyalt a szovjet delegáció a csapatkivonásról, aztán már éjfél előtt elhangzott a szó „ГРОМ!”, vagyis menydörgés és elindította „ВИХРЬ”,  vagyis a forgószél nevű hadműveletet, amely romba döntötte a magyar nép esélyét a felemelkedésre talán örökre.

Az Alföldön kezdődtek a harcok, de másnap hajnali négy órakor már Budapest utcáin dübörögtek a harckocsik. A túlerő óriási volt, több mint hétezer tiszt és ötvenkétezer sorkatona zúdult a szabadságukért, a mi mostani jövőnkért is küzdőkre. Magyar részről 2500-an, a szovjetek részéről 2200-an vesztették életüket. A magyar oldalon 20 000 sebesült, és újra rommá lőtt házak jelezték, hogy az ázsiai hordák majd száz év után ismét megálljt parancsoltak a magyar szabadság eszményének.

200 000 honfitársunk kényszerült elhagyni a hazáját. Akik maradtak, azoknak keserűen kellett megtapasztalniuk, hogy a Kárpátokon túlról importált szakszerű diktatúra nem kegyelmez senkinek. Orvosok voltak kénytelenek otthagyni hivatásukat és segédmunkásnak állni, csak azért, mert tették a dolgukat és ellátták a sebesült szabadságharcosokat, és sokan kerültek börtönbe csupán azért, mert nem tetszettek a hatalomnak.

Expasik bűnbánata

Valami történik. Nem tudom biztosan, hogy mi, de gyanús. Exek adják egymásnak az „annyiramegbántam” ábrázatot. Egymás után bukkannak fel. Sok év hallgatás és megmagyarázhatatlan hirtelen eltűnés után. Egyikük a nyakamba borul már-már könnyek között, a másik vacsorázni visz, a harmadik meg játssza az „énmegjavulatmot”. Gyónnak, magyarázkodnak, reménykedve pislognak. Nem is értem, mit várnak?

Megközelítőleg ugyanaz a bocsánatkérő szöveg. Hogy fiatalok voltak, és a kapuzárási pánik, meg a családalapítási para, még nem éltek eleget, veled csak komolyan lehet. Pedig nem. És most higgyem el? Erősen fennáll a kukázás, és a múltban turkálás veszélye, vagy valóban megbánták és tényleg rájöttek, én voltam a legjobb dolog az életükben? Háhá.

Életre-halálra

Szombati ebédhez van terítve. Öt tányér, öt kés, öt villa, mindenből öt, mert ennyien vagyunk a családban. Ő kint olvas a teraszon, kezében a kávéscsészéje, míg a másik az ebédet kavargatja, hát azok meg csak játszanak a kertben. Kisvártatva ő feláll a székből, gondosan összehajtja az újságot, bemegy a lakásba és a pohár alján ülő maradék kávécseppekre szódát önt. Kicsit megkevergeti, majd gyorsan lehúzza. Még mielőtt a torkából a gyomráig érne a zavaros víz, a poharat elmossa, egyet röviden beletöröl és elteszi a helyére. Kérek én is fura vizet, de nem ad, gyerek vagyok, nem ízlene. Ebédhez hív minket, majd a másik tálal. Segítünk neki, kihozzuk a különböző méretű lábosokat, edényeket és eszünk. Órákkal később már egy faluból kiérve gyorsul a kocsi, már amennyire ereje engedi, a hajunkat a hűvös őszi szél tépi és az orrunkba már kitörölhetetlenül beleköltözött az a kesernyés-dohos illat.

Aztán egyik napról a másikra, soha többé nem terítünk szombaton.

Évek telnek el, sokáig semmi sem változik, jó gyereknek lenni. Kicsit kinevetni a felnőtteket és bolondnak lenni. Aztán egyik napról a másikra, soha többé nem terítünk szombaton. Nem viszünk étkészletet az ebédlőbe, nem hordjuk nevetve az edényeket, nem ülünk többet a kocsiban. Nem kérlelem többet, hogy csak egy kortyot hadd igyak a zavaros vízből, és ő nem korhol, hogy még mindig szemtelenül fiatal vagyok az ilyesmihez.