Befogadva

A múlt héten igazából nem volt kedvem írni, nem is írtam érdemben semmit. Mostanra azonban megjött a kedvem. Megjött, mert végre egy pozitív kicsengésű hírt olvashattam, olyat, aminek lehet örülni, és amiről érdemes írni.

Kertész Ákos Kossuth-díjas író politikai menedékjogot kapott Kanadában, ez végre megnyugvással tölthet el mindenkit. A jó Ákos bácsi megmenekült, s nem válik égő áldozattá. Mert bizony erre, mifelénk bármelyik pillanatban bekövetkezhet egy kis holokauszt, azért csak kicsi, mert a jelenlegi gazdasági helyzet nem enged nagyobbat. Most már megvilágosodhatunk, ezért dolgozott a baloldal oly önfeledten az ország eladósításán, hogyha ismét holokausztosdit támad kedve játszani valakinek errefelé, azt csak kicsiben tehesse. Mert a veszély fennáll, kár is tagadni.

Ezt maga Ákos bácsi írta az Amerikai Népszavában: „Ma már a második világháború borzalmaiért, a holokausztért egyedül a magyar a felelős, mert a magyar nép az (a német néppel ellentétben), amelyik se be nem vallotta, meg nem gyónta a bűneit, se töredelmes bűnbánatot nem tanúsított, se meg nem fogadta, hogy soha többé, se bűnbocsánatért nem esdekelt. Így aztán nem is kapott soha föloldozást!”

A csók

Hiszek a csókban. Hisz ez mindennek a kezdete, és egyben mindennek a vége is lehet. Mert a csók olyan, mint az ember, aki adja. Mohó, önző, odaadó, játékos, érző, számító, nyálas, zavart, szerelmes, őszinte. Jellemfelmérő és döntő mozzanat, mozzanat sorozat. És a csók olyan, mint az a kapcsolat, amilyenben vagytok egymással. Felszínes, megszokott, szenvedélyes, szerelmes, bátorító, nyelvledugós, semmilyen, „mindegymilyen”, vagy pont olyan.

Tiniként órákat csókolóztunk. Persze az még nagyrészt csak gyakorlás volt a nagybetűsre. De visszagondolva, de jó is volt… Ahogy felnövünk, elveszik valami ebből a másikat felfedezni akaró, tudó lassú, óvatos érintésből. Felszínesebbek vagyunk, sietünk, mindent akarunk, azt is, ha lehet azonnal. Nem csak beleharapni akarunk az almába, hanem gyorsan meg is enni.

Ülj le mellém!

Gyakorlatilag tényleg felnőttél, de tudod annyi minden áll még előtted. Egészen biztosan le fogsz érettségizni, egyetemre mész, vagy dolgozol majd, sokszor és sok helyre fogsz költözni. Ahonnan eljöttél, ott hiányozni fogsz és te is hiányolsz majd valakit, szeretni fogsz és félni attól, hogy ő téged már nem, bízni fogsz vakon minden jött-mentben, hogy megtanuld, nem bízunk senkiben, álmodni fogsz minden éjjel és majd, ahogy szoktad, agyonnyomod a pókot, aki a terveidből sző sűrű hálót.

Élni fogsz, és én hagylak menni. Én leszek a kéz, aki kiveszi a kezedből a cigit, én leszek, az, aki azt súgja, mára elég volt a borból, én leszek a zene, ami a füledben szól a 4-es 6-oson, amikor már éppen elaludnál, de tudod, hogy akkor egészen biztosan kirabolnak.

Én leszek a hajnali gyros, az utálatos nővér, és a fék, amikor a kocsimat hajtod. Én leszek, aki majd felhív, hogy hívd fel anyát, de én többet már nem szidlak le azért, hogy ennyi lett a számlád…

Csoda Krakkóban

Európának egyik legnagyobb hiánya manapság a bizalmi tőke. S bár a Kádár rendszer igyekezett a lengyel-magyar kapcsolatokat gyengíteni (nehogy átterjedjen hazánkba is a szervezett ellenállás szelleme), de gyökerei olyan mélyek, hogy erős kapoccsá építhetőek újra. Nemcsak szimpátia, s főleg nem nosztalgia, hanem a valódi testvériség ezer éves köteléke.

És erre a kötelékre gazdasági kapcsolatok építhetőek! (Én nagy csomag szórólapot vittem ki, lengyel nyelven mutatva be turisztikai vonzerőt, befektetési lehetőségeket.)

Somogy megye egykor, a háború idején meghatározó szerepet vitt a lengyel menekültek elhelyezésében, oktatásában! A „boglárcsik” ma is fogalom, még a fiatalabb lengyelek között is: a Balatonbogláron menedéket talált lengyel menekültek neve. De volt iskolájuk Zamárdiban is, s a szomszéd megyéből Keszthely neve cseng jól a lengyel történelmi visszaemlékezésben.

És ha ebben a szétesett Európában bizalomhiány van, miért nem használjuk a meglévő bizalmat saját gazdaságunk, saját településeink fejlesztésére? Évezredes a közös sors, sok évszázados a bizalom, igen sok lehetőség van a kulturális és gazdasági kapcsolaterősítésre.

S miért nem élünk vele? Most náluk nagymértékű a nyitottság! Meggyőződésem, hogy Dél-Lengyelország lehetne egyik legnagyobb turisztikai és élelmiszeripari piacunk.

Gondoskodás, együttérzés, egymásra figyelés

Ha a magyar politikai élet normális lenne, akkor rögtön láthatóvá válna, hogy mennyivel különb dolog a kaposvári tűzifa-program a bajai tűzifázásnál. Ez utóbbinak nyilván a fele sem volt igaz, ellenpropagandának azért megtette. Igaz viszont az – olvasom –, hogy a kaposvári városháza nem hagyja a helyi rászorulókat tűzifa nélkül. A kormány tűzifa-programja ugyanis csak a kisebb településekre vonatkozik. A kaposvári vezetés nem apellált ez ellen, hanem megértette, hogy vannak Kaposvárnál jóval gyengébben ellátott vidékek. Ezért önállóan lépett, és megoldja önerőből a tűzifa-programot. Valahogy így kellene ennek mennie minden magyar ügyben, és minden városban, kedves olvasóim.

Csakhogy nálunk sikk támadni a jót is. Mindig vannak elégedetlenkedők. Ha a kormány vagy egy város tűzifát oszt, azonnal megjelennek a hangok, hogy jó-jó, de miért nem oszt gázpalackot is. Vagy inkább arra adna pénzt, hogy szigetelhessék a házakat. Esetleg valami más lesz a kifogás, de a lényeg: semmi nem jó, amit a másik, az éppen dönteni tudó tesz.

Otthonország veszélyben

Otthonország nem nagy ország, nekem mégis egyik legkedvesebb helyem. Egy öreg házikóra gondolj, benne egy idős nénivel. Nem akart ő saját országot (sosem érdekelte hatalom, birtoklás és efféle haszontalan dolgok), mégis lett neki. Olyan ország épült köré, ahol mindig, mindenkinek volt helye, és mindenki egyforma volt.

Már korán reggel szaladt friss péksüteményért, amit – mikor felébredtünk -, biztos, ami biztos még egyszer átmelegített, hogy elég ropogós legyen. Tudta, melyik unokája mit szeret, sosem tévesztett, a kiflibe nem kerülhetett más. Délelőttönként jó volt körülötte nyüzsögni a konyhában, ahol kedvenc ételeink készültek. Mindennek mestere volt: süteményeknek, főtt ételeknek, befőzésnek egyaránt. Még csak felet ütött az óra, de ő már vitte az ebédet a szomszéd utcába dédszüleimnek. Nem egyszer annyi félét főzött, ahányan voltunk. Délután süteményt, fagylaltot, gyümölcsöt tálalt. Mindenkinek a kedvencét, igény szerint: papám a szobában kapta meg, szüleim a konyhában maradtak beszélgetni, mi, gyerekek a verandára ültünk ki tányérunkkal.

Ha volna kedvem

Ha volna kedvem, írhatnék egy jót, egy jó blogot, de kedvem, az éppen nincs nekem. Egy csepp kedvem sincs blogot írni és mást se, mit tegyek, van ilyen.

Csak ülnék itten, s láblóbálnék, de nincs szerencsém, mostanság még a földig leér, mert szék van még csak én alattam, s nem ködbe vesző szakadék. Persze attól, hogy nincsen kedvem, írhatnék bármit, bármiről. Lehetne jó is az az írás, de nem esne jól, mert nincs miért és nincs miről és nincs minek írni. Így csupán várom álmosan, hogy valaki jön és én helyettem megírja azt, ami van. Vagy valami mást, az is mindegy lenne.

Ha volna kedvem, lehetnék szép is, és okos, kedves, de mondd, mit ér. A halak a tóban úgyis tudják, jó és rossz kedvem megvehető, s azt is, mennyiért.

Meddig?

Egy hete borzolja a kedélyeket a fagyállós meggybor esete. Pontosabban amit mindez felvet. Újra. Merthogy nem új keletű a probléma: meddig lehet elmenni, hogy megvédjük értékeinket, amiért MI dolgoztunk meg, és amiről VALAKIK azt hiszik, hogy NEKIK abból JÁR. Alanyi jogon. Csak azért, mert nekik NINCS. Nekünk meg VAN.

Valaki, aki MEGDOLGOZOTT azért, amit elvettek tőle immár sokadszorra, megelégelte, és tett valamit. Tettének következménye, hogy az a valaki, aki viszont nem dolgozott meg érte, csak élvezni akarta, átélvezte magát vele a túlvilágra. Mondhatjuk, hogy ez volt a kockázati tényező. Nem az, hogy lefülelik lopás közben, hanem most az ÉLETE volt a tét. Ezt is bele kell számolni, ha valaki lopni megy.

Az most a trendi, hogy megvédheted azt, amiért megdolgoztál, de FIGYELMEZTETNED kell a tisztelt bűnözőt, hogy te most itt véded azt, ami a tiéd. A következő táblát tudom elképzelni ebben a meggyboros esetben, természetesen a meggyboros hordóra kitéve:

„Igen tisztelt és kedves Tolvaj Honfitársam! Kérem, hogy ne lopja el ezt a meggybort, ugyanis fagyállót kevertem bele. A fagyálló, ha emberi fogyasztásra kerül, az alábbi kellemetlen tünetekkel jár: gyomorgörcs, hányás, eszméletvesztés, nagyobb mennyiség elfogyasztása után halál, ami már nem tünet, és Ön ezt már nem érzi, de egyéb mást sem ebben az esetben. Javaslom, hogy ezt elkerülendő, inkább a csatornát tessék ellopni, mivel ha azt értékesíti a szabadpiacon, annak árából egészséges meggybort tud vásárolni, amelyből már csekély mennyiség ledöntése után is sikerül az eszméletvesztés állapotába kerülnie visszaállíthatatlan következmények nélkül. A további kockázatokról kérdezze védőügyvédjét vagy a Hatóságot. További kellemes fosztogatást kívánva: Jogkövető Honfitársa:”

Életszínezékek

De! Ő csak cseppenként adagolja és alig észrevehető formában a boldogságot. Olyan mézesmadzag, aminek épphogy elkapod a végét, mégis a nagy küzdelemben csupa ragacs leszel tőle. Lemoshatatlan.

Ezért van szükség a pótkávékra, emulgálószerekre, stabilizátorokra, színező anyagokra. Szóval az összes E250-re, E320-ra, és többi barátjára, hogy roppanósabb, ízletesebb és élvezhetőbb legyen az élet. Ők kitöltik az ürességgel teli lélekréseket. Rajonganak, ölelnek, szeretnek, elvennének, csillagokat a lábam elé letennének. Mindent megadnának, amit Ő nem. Talán még többet is.

S ha még a szemem meg is kívánja őket, a sok habos, szép, édes, s bizonyára finom életszínezéket, beleharapni nem tudnék.

Megosztom

Az emberek mindent megosztanak a facebookon. Évekkel ezelőtt még csak reméltem, hogy nem lesznek piszkos tükörben fotózott képek, etióp árvák, akiken a lájkkal segítünk és egyéb felesleges, hasznavehetetlen infók a legnagyobb közösségi portálon, azonban mára ezt a felületet is elérte a közléskényszer.

Minden életkorban az izgat minket, hogy megosszuk másokkal azt, amit gondolunk, azt, amik mi vagyunk. Gyerekként a buszon hoztam kellemetlen helyzetbe a nagypapámat azzal, hogy felhívtam a figyelmét egy néni vicces színű hajára, tiniként lázadtam és kikértem magamnak, hogy a szobám fala sárga legyen, mert a fekete mennyivel szebb lenne. Fiatal felnőttként az érettségin minden mondatomat úgy kezdtem: „szerintem”, mert rendíthetetlenül hittem, hogy én mindent tudok. Vagy legalábbis jobban tudom, mint a velem szemben ülő. És egészen biztosan állíthatom, hogy ha megérem az öregkort, akkor én is arról fogok beszélni, hogy az unokáim hova járnak, mit tanulnak, milyen szépek és helyesek, legyen a helyszín a kisbolt vagy a busz.

Aztán felnőttként a papám keze helyett a mobiltelefont szorítom, és este már nem a mese előtt feszülök, hanem a gépnél. Osztok, nem osztok (szorozni még mindig nem tudok) és olykor-olykor nagyokat nevetek, hogy már megint egy cuki kiscica vagy egy részeg ismerős képe jelenik meg.