Befogadva
A múlt héten igazából nem volt kedvem írni, nem is írtam érdemben semmit. Mostanra azonban megjött a kedvem. Megjött, mert végre egy pozitív kicsengésű hírt olvashattam, olyat, aminek lehet örülni, és amiről érdemes írni.
Kertész Ákos Kossuth-díjas író politikai menedékjogot kapott Kanadában, ez végre megnyugvással tölthet el mindenkit. A jó Ákos bácsi megmenekült, s nem válik égő áldozattá. Mert bizony erre, mifelénk bármelyik pillanatban bekövetkezhet egy kis holokauszt, azért csak kicsi, mert a jelenlegi gazdasági helyzet nem enged nagyobbat. Most már megvilágosodhatunk, ezért dolgozott a baloldal oly önfeledten az ország eladósításán, hogyha ismét holokausztosdit támad kedve játszani valakinek errefelé, azt csak kicsiben tehesse. Mert a veszély fennáll, kár is tagadni.
Ezt maga Ákos bácsi írta az Amerikai Népszavában: „Ma már a második világháború borzalmaiért, a holokausztért egyedül a magyar a felelős, mert a magyar nép az (a német néppel ellentétben), amelyik se be nem vallotta, meg nem gyónta a bűneit, se töredelmes bűnbánatot nem tanúsított, se meg nem fogadta, hogy soha többé, se bűnbocsánatért nem esdekelt. Így aztán nem is kapott soha föloldozást!”
Meg olyat is írt még, hogy „A magyar genetikusan alattvaló.”, és persze sértődős, teszem hozzá, mert ez után a cikk után, állítólag elkezdték szegény ártatlan, csak az igazat megmondó Ákos bácsit üldözni. El is menekült Kanadába és ottan mostanra hivatalosan is politikai menekült lett.
Hiába, na, ha az ember Kertész és nem fát nevel, s a kelő nappal sem kel, hanem író, akkor bizony nehéz dolga van errefelé. Bizonyára nem véletlen, hogy a másik Kertész, az Imre bácsi is úgy érezte, nem jó itt. Jó időre kiköltözött Berlinbe, mert ott meg nagyon jól érzi magát. Illetve érezte, de aztán megbetegedett és valamiért itthon gyógykezelik, érdekes.
Nekünk, az itt maradottaknak, nincs más dolgunk, mint számba venni, ami számba vehető, megkeresni a két életműben azokat a mozzanatokat, melyek ezt a méltatlan utolsó felvonást felülírják, mert nekünk, „rettenetes magyaroknak”, egy az anyanyelvünk, ezekkel a meghatározhatatlan identitású urakkal.
Ezek a nem kelő nappal kelő Kertészek valamiért egész jól elvoltak a Kádár-rendszerben, akkor még talán volt elég lelkierejük, hogy erőt vegyenek demokratikus érzelmeiken.
Ez az erő láthatóan elfogyott. Ákos bácsi és Imre bácsi immár nem képes belesimulni a mai „diktatúrába”, mert itt most az van, ne legyen kétségünk. Ha mégis lenne, olvassunk Kertész-interjúkat, attól elmúlik. Ezen erő híján szegények inkább elmenekülnek, aztán, ha baj van, duzzogva bár, de visszamenekülnek.
Ám az idő, ez a lelkiismeretlen áruló, nem szánja meg őket, csak pörgeti, pörgeti a napjait, Ákos és Imre pedig hiába tekinget visszafelé vagy előre, az eltűnt idő nyomát nem leli. Valami, ami talán soha nem volt, most már bizonyosan elveszett, legalábbis számukra.
Nekünk, az itt maradottaknak, nincs más dolgunk, mint számba venni, ami számba vehető, megkeresni a két életműben azokat a mozzanatokat, melyek ezt a méltatlan utolsó felvonást felülírják, mert nekünk, „rettenetes magyaroknak”, egy az anyanyelvünk, ezekkel a meghatározhatatlan identitású urakkal. Ők pedig, tetszik nekik vagy sem, a magyar irodalom panteonját gyarapítják. Azt, hogy mivel, a kortársaknak nem tiszte megítélni.
A többi néma csend.