Ikária titka

Mielőtt lezárjuk az idei évet, és fogadalmakat teszünk a következő esztendőre, érdemes megismerkednünk egy különleges szigettel, és lakóival. Ahogyan ők élnek, példa lehet sokunknak.

Ikária ismertetőjelének ma már nem csupán Ikarus mondáját tartjuk, hanem „kék zónaságát” is, azaz a világon egyike azoknak a vidékeknek, ahol az európai és amerikai átlagnál 7-10 évvel magasabb életkort érnek meg az emberek, és a súlyosabb betegségek is ritkábban fordulnak elő.

A „titkukat” többen kutatták, én Dan Buettner tudós kutatásainak eredményei alapján írnék néhány gondolatot arról, miként válhat életmódunk testi-lelki egészségünk alapjává. Bár mi nem olyan történelmi múlttal, és földrajzi adottságokkal rendelkezünk, mint Ikária és lakói, de életmódunk apró változtatásaival mi is tehetünk életünkért.

Hová forduljon az ember?

Januárban már megjelent egy és lám, egy szűk év után ismét itt vagyok. Itt vagyok, és újra ezt kérdezem, mert a kérdés jogos és állandó. Az átlagembernek nincs hova fordulni és néha a nem átlagnak sincs. Mert aki segíthetne, az nem akar, aki meg akarna, az általában nem tud.

Vigasztalást, azt éppen kaphat a szerencsétlen, baráttól, családtól, vallástól, ezoterikus gurutól. Attól azonban még marad a probléma, a magas törlesztőrészlet, a lefoglalt autó vagy bármi más, ami napi létét veszélyezteti.

Hová fordulhat hát az ember, ha úgy érzi, a segíts magadon, az Isten is megsegít elve sem működik, és nem látszik más, csak egy sötét alagút, melynek a végén nem a fény vár, hanem egy hatalmas megmászhatatlan sziklafal.

Ha most leülünk és elkezdjük az emberiség bölcseinek tanácsait számba venni, az időnk szépen eltelik, de nem biztos, hogy lesz egy tanács is a könyvek mélyén, akár egyetlen egy is, ami adott helyzetben jó nekünk. Mert mit tudhat mai kínjainkról Buddha, mit tudhat Jézus, Mohamed, Lao-Ce, Lin-Csi és a többi bölcs? Semmit és persze mindent, mert a világ, benne az ember sokat változott, ám alapjában mégis minden ugyanolyan.

Gyertyák és téglák

Megyek. Viszem. Cipelem.

335 tégla.

Te és Én. Mi és Ti. Holtodiglan, holtomiglan. Tűzön-vízen át.

Barátom, szerelmem, történjen bármi, számíthatsz rám. Történjen bármi, számítok Rád.

Elalszom. Átölel. Felkel, elmegyek. Szeret.

Szeretem? Átlépem.

Tégla.

Napok. Mennek.

Kopog. Hallgatom. Kinyit, becsukom.

Tégla.

Fehér, fekete.

Felhívjam? Felhívott. Felveszem, leteszi.

Hangok, szavak, mozdulatok.

Tégla.

A férfi

A férfi ott kezdődik, hogy kinyitja az ajtót, előre enged, lesegíti a kabátot és fel is adja. Igen. Ez fontosabb, mint gondolnánk. Mert ez a figyelem. Akármennyire is egyenjogúak vagyunk, ez kell. Érezzük, hogy figyelnek ránk, hogy csak rólunk szól az a pillanat.

Képes hódítani. De nem a mennyiség, hanem a minőség a lényeg. Nem csapong az egója a nők között, hanem tudja, kit és mit akar, és ezt vállalja is. Nem ront ránk, hanem kivárja és érzi a megfelelő pillanatot. Ha eljön, odaáll.

Őszinte. Vállalja a könnyeit is, ha kell. Az igazságot, ha fáj is. Nem bujkál, mint fiúk bújócskakor a grundon.

Apa. Családfő. Hordja nadrágot. Szereti, neveli a gyerekeket. Leginkább azzal, hogy van. Mindig ott van!

Falhoz nyom. Érzi, hogy mikor kell a 10 perces heves, karmolós, és mikor a hosszan elnyújtott, ölelkezős.

Forralt bor, matekpélda és a tél

A téllel, mint olyannal, ambivalens kapcsolatom van, ami a maga módján azért mégis csak megszokott. Ugyanis nagyon szeretem, főleg amikor téli szünet van, szánkózunk a haverokkal, és a meleg szobából nézem, ahogy a fehér hótakarót megvilágítja a pislákoló közvilágítás. Azonban kifejezetten utálom akkor, amikor térdig lucsokban, közelharcot vívva a széllel és hófúvással kell eljutnom a sarki kisboltba. Márpedig brace yourself, a tél érkezik.

Mindig az jut eszembe, ha azt hallom, tél, hogy gyerekként micsoda öröm volt az első hó. Ültünk az iskolában, és valaki két matekpélda között, vagy a szünetben elkiáltotta magát: „esik a hó”, mire mindenki az ablak felé fordulva örömködött. Ma már inkább a lapátolás jut eszembe, meg a reggeli tömeg a buszon, és az életveszély, amit a havas-vizes márványlépcsők rejtenek. De megpróbáltatásaim sora nem ér itt véget, mert nem szóltam még a karácsony előtti feszültségről, hogy mindenkinek legyen ajándék, bejgli, rumos csoki, angyalka és sorolhatnám a cukiságokat. Kit ki mellé nem lehet leültetni, vajon ezt az ünnepet is végig veszekedik-e és vajon lesz-e még hal a piacon.

Persze tévedés volna azt állítani, hogy ez az évszak nem ad okot örömre. Az imént említett karácsony például ilyen. Mert  amikor a család végre túl van a pánikon, a halászlé sem borult ki és mindenkinek tetszenek az ajándékai, akkor jön valami, ami szavakkal le nem írható. A hangulat. Együtt lenni, nincs munka, nincs ügyintézés, csak a csend. És azért valljuk be, ez elég jó.

A pokol történelmi bugyrai

Új sorozatot indít a rádió: a két diktatúra hatásait kívánják alkalmanként megvitatni 4 szakemberrel s természetesen riporter által vezetve. Nemcsak hallatlanul érdekesnek tűnik a téma, de rendkívül fontos is. Az emberek döntő többségének ma kevés tudása van arról, milyen pályák és kényszerpályák mozgatták családját, sőt egész rétegeket is, hol a hitleri fajelmélet, hol a marxi osztályelmélet nevében.

Azt tapasztalom mégis, sokak, százezrek, talán milliók nyitottak megérteni, mi is történt velük és felmenőikkel. Nekem évtizedekbe került, míg megértettem saját sorsom mozgatórugóit, s a szükségszerű, esetleg elkerülhetetlen kényszerpályát.

Anyám, kit háromszor telepíttetek ki és fosztottak meg végleg otthonától – egyszer a szlovákok, egyszer Somogy és Zala megye határáról, majd Budáról -, ma sem tudom, hogyan tudta összefogni a „nincs”-et. Laktunk libaólban, majd fűtetlen kamrában, majd lett „Jancsi kályha” napraforgó karóval fűtve, vadmadarak tojása vacsorára, s igen sok vadon termett szeder. Tanyasi iskolában kezdtem, s összesen 10-szer kellett váltanom az általános iskolát.

Az a sok-sok fránya jelölt, meg a bonyolult listák

Nem lesz teljes baloldali összefogás a Fidesz–KDNP szövetség ellen a választásokon. Két okból sem. Az egyik az MSZP és az Együtt önteltsége, a másik pedig a kisebb pártok tagjainak egyéni érdeke.

Az MSZP és az Együtt vezetőit hallgatva érthetetlen, hogy mennyire biztosak abban, hogy csak és kizárólag ők az igazi baloldal. Akikre érdemes szavazni. A többieknek pedig be kellene ezt látniuk, és tilos elindulniuk az MSZP-Együtt ellen. Mesterházy is, Bajnai is el van varázsolva. Csak darálják, darálják az unalmas mondókájukat, ezerszer elismétlik azt, ami nemcsak felesleges, hanem nem is fedi a valóságot.

Szinte már kínos, ahogy alig várják még a baloldali riporterek is, hogy letudják velük a „kötelezőt”. Mert ugyanazokat a semmitmondó válaszokat adják. Nem tudják meggyőzően megindokolni, hogy miért is kellene a többi pártnak az ő javukra lemondania az egyéni jelöltállításról. Miközben mindketten kidülledt mellel közlik, hogy jövőre biztosan belőle lesz a miniszterelnök.

Szuggerálják, hogy a kis pártoknak – például a DK-nak, liberálisoknak –, ha igazán akarják, hogy Orbán kormányát leváltsák, akkor nem szabad ellenük kampányolni. Miért is ne szabadna?

Tévézni vagy nem tévézni: ez itt a kérdés

Nagyon megosztja a szülőket a tévézés engedélyezése gyermekkorban, és nekem sem célom, hogy itt és most megírjam a tutit. Azonban van néhány olyan gondolat, amit érdemes megfontolni, bármelyik táborban is foglalunk helyet.

A tévézés lehet pozitív élmény. Aki felnőttként igényes arra, hogy mit néz meg, és a televíziózás nem csupán passzív időtöltés számára (leülök, és csak úgy vagyok), az saját gyermekének is tud mutatni igényes filmeket, műsorokat. Tény, hogy ezekből van kevesebb, de ahogy mi is örülünk, hogy gazdagabbak vagyunk néhány filmélménnyel, úgy gyermekeinket sem kell ettől megfosztani. A lényeg a minőség: akkor üljünk a tévé elé, ha valóban érdemes!

Legyen egy mesefilm megtekintése rossz időben családi program, közös időtöltés! Régen, amikor a faluban csak 1-2 házban volt tévékészülék, a filmeket közösen nézték a szomszédok. Ma már szinte minden háztartásban van, és ezzel a közös tévézések is megszűntek – de még családon belül is. Pedig a gyerek is úgy szeret tévézni, ha van társasága.

Mindennek megvan a maga ideje! Az egyszerű történetek, kedves, bájos mesefigurák legyenek az első élmények, majd jöhet a kaland, a veszély, és természetesen a happy end

Minek nevezzelek? (álköltői kérdés Önmagamhoz)

Nem tudom, érdemes-e néha végig gondolni, miként értelmezzük és helyezzük el önmagunkat a világban. Van egy olyan gyanúm, hogy nem érdemes, de néha nem lehet kikerülni.

A minap egy kedves ismerősöm, akivel, ha nem is barátságot, de igazi tiszteleten alapuló baráti viszonyt ápolok, megkért, hogy segédkezzek könyvének bemutatóján. Ez rendben is van, szívesen teszem, hiszen őt is, és megismerve a könyvét is nagyra becsülöm. Ám volt egy kérdés, mely elindította bennem a címben leírt folyamatot, mert azt kérdezte, milyen titulust írjanak a meghívóra, a nevem alá.

Az első javaslat, hogy írjunk költőt, azonnal elrettentett. József Attila, Weöres Sándor, Rimbaud, Mallarmé, Apollinaire… Nyári László, igen csak furcsa halmaz lenne. Mi legyek hát, talán író? Hiszen nem csak verseket, de prózát is termel szűkös időm. Updike, Thomas Mann, Móricz, Camus, Márquez… és én, ez is érdekes lenne.

A végeredményt nem árulom el itt, csak annyit, hogy a tisztelet ürügyén kompromisszumot kötöttem magammal. Ám az látható, hogy innentől nem kerülhettem meg a kérdést, ki vagyok én?

Égni kell! Vagy megöregedtünk, Sanyi?

Halkítsd le, anya! - hallom kisebbik lányom szemrehányó hangját, valahányszor a „zenéim” üvöltenek. Állok a nappali közepén, gondolatban táncolok, lehunyt szemeim mögött régen átélt élmények képei villódznak, egyre jobban érzem, hogy „égni kell”… és Sanyi hangja visszaröpít oda, az akkorba…

Tizenhat évesen türelmesen várok az Astoria előtt kígyózó sorban már két órája, hogy megvehessem az áhított alföldi papucsot, ami még hiányzik az esti koncert dresszből. Csöves farmernadrág, amibe úgy rángattak bele anyámék, fehér bő póló, rajta a PIRAMIS felirat, amit filctollal festettem rá, és büszkeségem, a LEE farmerdzseki, amerikai csomagból.

Hatkor kezdődik a koncert, szolidaritási…, nem tudjuk, mivel vagy kivel vagyunk szolidaritásban…, de játszik a MINI a GEMINI és persze ők, a PIRAMIS.