Rég megkezdett mondatok - Radnóti

A miskolci padon ülök, az arcomat már csípi a dér, de a testem még nem fázik. Hamarosan itt a tél, a levelek már lehullottak a fákról, nincsenek madarak, aki tehette, elköltözött már.

Csak én ülök ébren, féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert újra és újra meg kell csípnem magam, nem álmodom. Ez a valóság. Ülök a kopott padon, előttem egy foltban a fű kiégett, még sistereg a szikkadó kráter, füstöl. A tömött szürke füst gomolyog az ég felé, az én kezemben már a lángoktól ölelt és megszabadított Radnóti-kötet.

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem, csak a remény, hogy Gyarmati Fanni, Radnóti özvegye nem olvas híreket, nem jut el hozzá a megalázó könyvégetés, a rasszizmus kínzó vetülete. És holnap az egészet újra kezdem, mert tudom, hogy harmincöt év keserű fájdalom, düh, szerelem és féltés tíz kötetbe és számtalan műfordításba szedve nem képes elveszni a lángokban. Szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel, mert tudom, hogy Radnóti sorai ott vannak az emberek ajkán, mert az emlékezet és az emlékezni akarás átmenti azokat.

Szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel, mert tudom, hogy Radnóti sorai ott vannak az emberek ajkán.

Még szomorú se vagyok, megszoktam e szörnyü világot/ annyira, hogy már néha nem is fáj -, undorodom csak. Esteledik, felállok, kezemben a megégett kötet. A sárguló lapokat nézem, és felütöm, hogy legyen bennem egy újabb sor, hogy újra emlékezzek.

Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat

Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyüléptű szivében megterem
az érett és tünődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.
Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -
talán most senki sincs.