Elesve felkelni
Meghaltam. Megint. Csak egyvalaki tud ilyen gyorsan és kíméletlenül ölni. Szilánkosra törtem. De fel kell állni! Már rutinból megy.
Van az az út, amelyre gondolkodás nélkül rálépsz. De mindig elgáncsolnak. Sokszor. Az, akit feltétel nélkül szeretsz. Az tud a legjobban elbuktatni. De olyan szép az a színes rét az út végén, hogy mindig felállsz. Mert fel kell. Hiszel benne, magadban. Abban, hogy ha te így tudsz szeretni, akkor a másik is. Az arcodról már többször lehorzsoltad a bőrt, a lábaid remegnek, csupa seb vagy, a szíved többszörösen összeragasztva. De még mindig hiszel.
Aztán megint esel. Pedig mindig azt hiszed, hogy ez többet már nem fog megtörténni. Azonban most pár pillanatig levegőt sem kapsz. Nem azért, mert meglepődsz, vagy mert most annyival nagyobbat buktál volna, hanem azért, mert már legyengültél, elhasználódtál, elfáradtál. Csak fekszel. Nem bírsz mozdulni. Maradjak? Felkeljek? Minek? Mi értelme?
Maradjak? Felkeljek? Minek? Mi értelme?
El kell dönteni, hogy az utolsó erőddel négykézláb bekúszol-e arra az egyre távolabbinak tűnő rétre vagy egy kevésbé göröngyös utat választasz. Ha bevonszolod magad a célba, lehet, ott veszted el a kitartásod, s már nem érdekelnek majd a vele járó illatok, virágok, világok. Mert addigra már csak vegetálni fog és többé sosem bízni az összedrótozott szíved. Ha egy másik utat választasz, lehet, nem lesz akkora az a tisztás, de talán lesz még erőd élvezni a napsütést, a fűben heverést.
Dönteni kell! Nehéz… Nagyon… Az biztos, hogy fel kell állni, megint, mindig. Vedd fel a mosolyt, ha fáj is, és valamelyik úton indulj el. Aztán a mosolyt egyszer csak már nem kell felvenni, mert rajtad marad. S csak a hegek emlékeztetnek majd…