Magyar elégedetlenség – miért is?

Elégedetlenek vagyunk sokszor majdhogynem érdektelen dolgokkal. A vasárnapi nyitva, illetve zárva tartás például ilyen. A felmérések szerint ez is pesti probléma, a falusiakat például egyáltalán nem érdekli. Vagy itt van Paks. Az, hogy lesz-e huszonvalahány év múlva újabb atomblokk, hasonlóan nem kavarja fel a nép többségének a lelkét. Azokét talán igen, akik kimaradnak a bizniszből. Jó üzlet lesz, ha már az amerikaiak és a németek is a kivitelezők közé szeretnének kerülni. Útdíjat is fizet a fél világ, de útlezáró blokádokat csak nálunk szerveznek. Még a brókerbotrány sem azok gondja, akiknek minden fillérre oda kell havonta figyelni.

Provo kráter (Próbálkozások vermében)

Nekifutok újra, nem azért, mert makacs ember vagyok, hanem mert roppant szórakoztató. A múlt heti blogomban nem először, az irodalom áldásos és mindent lefedő voltáról próbáltam a magam módján elmélkedni. Ám a téma, melytől eljutottam kedvenc időtöltésemig, kiverte a biztosítékot néhány, mondjuk így kevésbé fennkölt léleknél.

Megtapasztaltam, amit néhány szerencsétlen ifjú fideszes is, hogy bizony vannak, akik semmilyen alkalmat nem halasztanak el, hogy szerét kerítsék némi politikai harcnak. Gondolom, ez ihlette a provokátor-figyelőt.

Itt mondom el, hogy a provokátorok és a provokátor-figyelők is egy tőről fakadnak. Azt gondolják, csak egyetlen igazság létezik és azt védeni, terjeszteni kell mindenáron.

Személy, tárgy, fogalom

Mintha megváltoztattuk volna a játékainkat, furcsa barkóbát játszunk az életünkkel. Mondhatnám azt is, hogy személytelenül tárgyaljuk fogalomzavarainkat. Megszerettük azt, ami bonyult, de mikor épp meg nem értjük, akkor hisztizni kezdünk. Mint valami elkényeztetett gyerek, kinek mindig megengedték, hogy nyerjen, kinek mindig megcsinálták azt, ami nem ment.

"Ha kedd, ha szerda, zsákbamacska!" Ehelyett már minden napunk zsákbamacskává vált, és szinte saját magunk kényszerítjük olyam amőbajátékra, hol a szabályokat sem értjük. Amolyan levehető ajtós turmixgépbe van beleszórva sokak élete, aztán lesünk, hogy "mit dob a gép".

Tavaszi napéjegyenlőség – egy új kezdet

Az éjjel megérkezett a csillagászati tavasz. Ebből az alkalomból kiegyenlítődött a nappal és az éjszaka, vagyis ugyanannyi ideig volt sötét, mint világos. Ez a tél végét jelző egyensúly-nap lezárja a téli pihenő időszakát, és a tavasz eljövetelével valami új kezdődik.

Ha kimész ilyenkor a természetbe, és beleszagolsz a levegőbe, érezheted a tavasz illatát. A tavasz illatában benne van a téli fagyból kiolvadó föld illata, a kora tavaszi növények zsenge zöldillata, a napsugarakkal átitatott levegő üde frissessége.

A tavasz egy új kezdet. A természet felébred, és új életre kel. A fű ismét növekedni kezd, a fák és a bokrok rügyeznek, majd gyönyörű illatos virágokat növesztenek, a rovarok legnagyobb örömére. A rovarokkal egyidőben visszatérnek a költöző madaraink is, és dallal köszöntik az ébredő természetet. A határ is benépesül, traktorok berregnek a szántáson, szorgalmas kezek magot vetnek, palántát nevelnek. Új élet kezdődik.

Kegyetlen hasonlóságok

Minden 45 év feletti polgártársunk megélhette, hogy 1989 előtt minden évben kivonultattak bennünket március 21-én az 1919-es „Dicső Tanácsköztársaság” megalakulásának évfordulóján! Dicsőségről szóltak a beszédek, s nem arról a súlyos pusztításról, melyet egykor az a 133 nap diktatúra jelentett. Pedig a minden évben elénekeltetett internacionálé nyíltan kimondta: „A múltat végképp eltörölni, rabszolgahad, indulj velünk”.

A napi hírműsorokból látjuk, hogyan törli el az Iszlám Hadsereg (IS) a múltat. Múzeumokban nagykalapáccsal verik szét az évezredes szobrokat egy vallási fanatizmus jegyében. Keresztények és kurd harcosok égnek ketrecekben. Mindent elpusztítandónak tartanak, ami nem velük azonos, még az iszlámot másképpen valló arabokat is.

Március idusának margójára

Kevés olyan mindig, mindennel elégedetlen nép lehet a világon, mint a magyar. Lehet itt gazdasági növekedés, béremelés, rezsicsökkentés, export bővülés, vagy amit csak akarunk. A nép egy része akkor is elégedetlen a kormányával.

Nem egyszerűen kritizálja, hanem „mocskosozza”, kormányfőjének pedig egyenesen a halálát kívánja. Még a nemzet legszebb ünnepén is ezt teszik. Miközben magukat európainak, a világ legderekabb demokratáinak hiszik. Szögezzük gyorsan le: nem azok. Az utcán tombolók nem viselkednek nyugati demokrata módjára. Akik ott vonultak Budapest vagy Pécs utcáin, zömükben jómódúak, panaszra nem sok az okuk. Nem a kisnyugdíjasok vagy a közmunkások menetei ezek.

Szabadnap

Végre eljött. Megmondom őszintén, én már nagyon vártam. Egyszerűen kellett ez már nekem. Mostantól nem tölthetem a vasárnap délutánjaimat se a Tescóban, se az Aldiban, de még a Lidlben sem. Az igaz, hogy eddig sem töltöttem ott, ám ez idáig ennek nem volt tétje. Most azonban címkézetten kaptam pár szabad órát, amit innentől, úgy érzem, mindenképpen tartalmasan kell eltöltenem.

Olvashatnék mondjuk újságot, de újság már jó ideje nem jár nekem, sőt már egyetlen napilap hétvégi mellékletét sem veszem meg. Megpróbálkozok hát az ingyenes helyi bulvár lappal.
Az első lapon újabb parkolók virágos kertté alakulásáról olvashatnék, de ezt a témát már meghaladtam. Lapozok, és megtudom, hogy nagy változások lesznek a közszolgálati médiában.

Egy kéz emlékezete

Tördeljük, fonjuk, mutatjuk és elrejtjük, aztán meg nem is törődünk vele, pedig a kezünk kincs, mert minden kincset érő emlékünk létre sem jött volna nélküle. A werkfilm a fejünkben hogyan is nézhetne ki nélküle. Azt mondják, hogy csak az elme emlékszik, de szerintem maga a test is, így a kezünk is. Látunk és hallunk, érzünk illatokat, de a kézzelfogható az, mi igazából rabul ejt minket.

Minden fontos élményünk szerves része, mit életünk során megélünk, kezeink nyomán jut a kincsestárba. Mikor megszületünk, és lassan cseperedünk, mindent megfogunk, gyaroklatlan tapogató kézzel, de hamar megtanuljuk, hogy szüleink keze a biztonság. Azok a karok védenek és ölelnek, ha felfedező utunk nem úgy sikerült, mint ahogy kis hódítóként elterveztük.

Tánc

Ha belegondolunk, mindannyian ott táncolunk az élet színpadán. Mindenki a saját dallamára, a saját ritmusában, a saját táncát járja.

Van, aki báli ruhában és üvegcipellőben, van, aki ősi szerelésben dobpergésre,van, aki piros csizmában bokázva, és van, aki balettcipőben lábujjhegyen tipegve.

Táncolni lehet egyedül – ilyenkor az egész táncparkett a miénk, és úgy táncolunk, ahogy mi akarunk, mi magunk választjuk ki a ritmust, a lépéseket és a koreográfiát.

Nehezen érthető pusztítás

Közeli ismerősömet az 50-es évek elején felkereste szemközti szomszédja, kivel egyébként ultizni is szokott. Kérte őt és feleségét, hogy előtte a későbbiekben soha semmilyen fontos dologról ne beszéljenek, mert innen neki sajnos jelentenie kell róluk. A fia internálva van (Recsken volt), s egyértelműen megmondták neki, hogy élete az ő szolgálatkészségén múlik. Ezt a történetet nekem három évtizeddel később mesélték el, mély tisztelettel a szomszéd e tisztességes tette iránt.

Simicska Lajos nemrég azt a nagy vihart kavaró kijelentést tette, hogy amikor együtt katonáskodtak, Orbán egyszer figyelmeztette őt, hogy jelenteni kell róla. Ha valóban így történt (amit azért nem vennék készpénznek), Simicskának véleményem szerint ugyanilyen hálával és megbecsüléssel kellene válaszolnia. Ehelyett Simicska mintegy 30 év után kifejezetten Orbán ellen használja fel ezt a történetet, nyilvánvalóan lejáratási szándékkal. Az ügynek csak egyik oldala az, hogy Orbán már korábban nyíltan beszélt egy beszervezési kísérletről, amit visszautasított. Mint azt hivatalosan is közölték, Orbánról erre vonatkozó adat viszont nincsen.