Szabadnap
Végre eljött. Megmondom őszintén, én már nagyon vártam. Egyszerűen kellett ez már nekem. Mostantól nem tölthetem a vasárnap délutánjaimat se a Tescóban, se az Aldiban, de még a Lidlben sem. Az igaz, hogy eddig sem töltöttem ott, ám ez idáig ennek nem volt tétje. Most azonban címkézetten kaptam pár szabad órát, amit innentől, úgy érzem, mindenképpen tartalmasan kell eltöltenem.
Olvashatnék mondjuk újságot, de újság már jó ideje nem jár nekem, sőt már egyetlen napilap hétvégi mellékletét sem veszem meg. Megpróbálkozok hát az ingyenes helyi bulvár lappal.
Az első lapon újabb parkolók virágos kertté alakulásáról olvashatnék, de ezt a témát már meghaladtam. Lapozok, és megtudom, hogy nagy változások lesznek a közszolgálati médiában.
Korlátok mindig maradnak, csak az őrültek szabadsága végtelen.
Déja vu érzés, de nem paraamnézia, mert itt ugyanazt érzem, mint a Tesco-nemlátogatással kapcsolatban, közszolgálati tv-t sem nézek, így nagy öröm nekem ez a változás. Aztán lapozok tovább, s már dúdolom is a dalt: „A kedvesem egy olyat hányt, hogy megértük feltörölni...”, asszem így van, javítsanak ki, ha tévedek. Végül a Totya kazánokra emlékezve nosztalgiázom ifjú korom szénpor illatú teleiről, s a kazánház hangulatáról.
Öt perc, ennyit töltöttem a helyi papír médiával, még több mint két órám maradt, hogy újra meglelt időmet kiélvezzem. Odakinn randa idő van, végigsimítom hát szememmel a könyves polcokat. Nagy regénybe nem kezdek, ahhoz azért kevés ez a néhány óra, leveszek hát párat Umberto Eco esszéköteteiből. Miért hosszabbítják meg életünket a könyvek? - kérdezi Eco, s röviden, tömören meg is válaszolja, akár minden sorát ideidézhetném, de az utolsó három mondat mindenképpen idekéredzkedik:
A könyv igazi életbiztosítás, egy cseppnyi ízelítő a halhatatlanságból. Sajnos csak utólag, nem előre. De ne legyünk telhetetlenek.
Gondolom, a Tescótól szabadultak szintén mindannyian erre jutottak nélkülem is. Ha rossz az idő, zárva a bolt, nincs jobb időtöltés, mint olvasni, ha nem Eco-t, akkor Sepulvedát, Kunderát, Kosztolányit, Weörest vagy bárki mást az utólag halhatatlanok közül.
Eszembe jut a délelőtti ünnepély. Tartalmasan, szépen jutottunk el a Talpra magyar utolsó soráig.
Míg ezt írom, itt zeng a fejemben: rabok tovább nem leszünk. Ám annyiféle rabság van, hogy mindtől megszabadulni úgysem lehet. Mert a bizonyos dolgokban kivívott szabadság egyből a felelősség rabságává válik. Hiszen aki maga dönt, az egyben felvállalja azt is, hogy rosszul is dönthet, s így saját tapasztalatainak, erkölcsi érzékének és prekoncepcióinak foglyaként hozza meg szabad döntését. Korlátok mindig maradnak, csak az őrültek szabadsága végtelen, de általában még az sem az.
A porból formált, lélekkel átitatott ember, a spontán kvantumugrásokból szőtt valóságos hálóban vergődve próbál szabad lenni, de az anyagi s a szellemi gravitáció szabályozta röppályán keringhet csupán önmaga körül.
Jöjj el, szabadság!
Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!
- mondja József Attila.
Szabadság, szerelem.
- mondja Petőfi. Igen, akár játszhatunk is a gyerekkel, ahelyett, hogy boltba visszük őket, vagy szerelmeskedhetünk, jöhetnek a Tesco-bébik.
Bármit megtehetünk ebben a pár szabad órában, s arra bíztatok mindenkit, tegye is meg azt a bármit, amit megtehet, mert ki tudja, jön valami népszavazás, s elveszi tőlünk ezt a pár címkézett szabad órát, s talán néhány demagóg a szabadság visszaállításáról szónokol majd.
Az Indul a bakterházban, amikor
A patás elkurjantotta magát a sötétben:
- Szabad a csók!. . . Szabad a csók!. . .
igencsak furcsa dolgok történtek, majdnem elpatkolt bele a patás is, meg a Bakter is.
Vigyázzunk hát, mert a szabadság sem való mindenkinek, s még akinek való, annak sem minden időben.