Egy kéz emlékezete
Tördeljük, fonjuk, mutatjuk és elrejtjük, aztán meg nem is törődünk vele, pedig a kezünk kincs, mert minden kincset érő emlékünk létre sem jött volna nélküle. A werkfilm a fejünkben hogyan is nézhetne ki nélküle. Azt mondják, hogy csak az elme emlékszik, de szerintem maga a test is, így a kezünk is. Látunk és hallunk, érzünk illatokat, de a kézzelfogható az, mi igazából rabul ejt minket.
Minden fontos élményünk szerves része, mit életünk során megélünk, kezeink nyomán jut a kincsestárba. Mikor megszületünk, és lassan cseperedünk, mindent megfogunk, gyaroklatlan tapogató kézzel, de hamar megtanuljuk, hogy szüleink keze a biztonság. Azok a karok védenek és ölelnek, ha felfedező utunk nem úgy sikerült, mint ahogy kis hódítóként elterveztük.
Aztán, ahogy növünk a kezünk emlékszik már dolgokra, becsukott szemmel is felismeri a számára fontosat, kezeket, akár segítő kezeket tolunk el, hogy egyedül érezzünk és tapintsunk. Ez még csak nem is önzőség, hanem a tudni akarás vágya. Felnőttként már a másik nem kezére vágyunk, a másik érintésére, a kezek összefonódására.
Aztán később már mi szeretnénk kicsi kezeket fogni, tanítva védeni kis gazdájukat. Idősként pedig megfáradt kezünk nyugalmat és békét újfent a fiatal kezekben talál. Körforgás, mit a kezek mutatnak, a kezek éreztetnek, és a kezek óvtak és óvnak meg nemzedékeken keresztül. Kezeink pedig végig kísérnek minket, nem szolgaként, hanem társként, ajtókat nyitnak, cipőt kötnek be és ételt tesznek az asztalra.
Dolgos két kezünk velünk fárad, értünk szorul ökölbe és másért simul ölelésbe. Emlékszik, mindenre amit tettünk. Mikor ujjal mutattunk másra, mikor fityiszt intettünk egy kérésre, mikor magunkhoz hívtunk valakit egy jó szóra. Minden tettünk általuk jön létre, általuk épül, vagy általuk rombolódik le. Kezeink a szívünk és lelkünk építőmesterei.
Mikor egy ember kezére pillantunk, láthatjuk a múltját, jelenét és még kicsit a jövőjét is. Látszik mennyit és mit dolgozott, hol és hányszor fáradt el, sebei és ráncai pedig a fájdalmáról, az ember fájdamáról adnak tanúbizonyságot. Egy kéz ápol és eltakar, eltakar könnyben ázó szemet, morzsolva el az arcon a könny cseppjeit, ápolja a testet és ölelésével a lélek sebeit.
Harcaink és győzelmeink hírvivője bárkinek, bármikor, köszönti az érkezőt és búcsúztatja az elmenőt. Mikor kezet fogunk valakivel, a kezének megfogásával jelleme egy részéhez is hozzájutunk. Erős és biztos, vagy félszeg és puha kézfogás, közben belenéz-e szemünkbe? Máris van valami elképzelésünk róla, kivel állunk szemben.
A kezek is tudnak emlékezni. A múlt tettei, örömei és fájdalmai ott maradnak az ujjbegyek között, és elég csak rágondolni valamire és valakire, máris érezni tudjuk magát az érintést.
Egy kéz ezernyi feladata mellett adja az igazi érzést, hogy valakihez tartozunk, valakinek fontosak vagyunk, és ez adja meg magát a biztonság érzését, hogy nem vagyunk sosem egyedül.