Fontos, hogy az életet könnyedén vegyük! Mit is értek ez alatt? Sajnos hajlamosak vagyunk arra, hogy valaki vagy valami mást okoljunk a velünk megtörténtekért, sőt sokszor még a pozitív történéseknek is csak a negatív oldalát vesszük észre.
A héten beszédet mondott a miniszterelnök. Erről fogok ma írni. Mivel nem szeretnék elfogult lenni, ezért a beszédet se meg nem hallgattam, se az írott változatát el nem olvastam, sőt semmilyen a beszéddel kapcsolatos tudósítást, elemzést nem hallottam, nem olvastam. Így próbálom pártatlanul elemezni és mindenki számára nyilvánvalóvá tenni a beszéd erényeit és gyengéit.
Igen, tele a puttony, pedig nincs is szüret, tele a hócipő, pedig a tél messze jár. Nézem az embereket, java részük hajlott háttal járja útját. Gyűjtögetünk problémákat, aztán pedig nem megoldva őket visszük magunkkal. Mint valami gnóm csiga, batyuzzuk csigaházunkba a minket ért rosszat.
Igen, azt lehetne mondani, hogy a ma emberének nincs sok oka mosolyogni az utcán. Lenne, de mégsem mosolygunk. Elégedetlenek vagyunk mi, magyarok. Magunkkal is? Elégedetlenek lehetünk sok dolog miatt, de kell örülni is, még ha csak apróság jut is osztályrészül.
Mostanában ha a Magyar Közlönybe belelapozunk, azt látjuk, hogy újabb és újabb olyan emlékévek születnek, amelyek valamilyen sajnálatos múltbéli eseménnyel foglalkoznak és amelyekre mellesleg sok milliárdot költünk, annak ellenére, hogy már most is túlzottan a múltunk miatt sírunk szinte valamennyi ünnepségünkön. A magyar emberekbe egyszerűen belekódolják, belenevelik, hogy a múltban kell élni, azt kell siratni, és nem lehet elengedni a rossz dolgokat.
Kaposvár főutcáján mindenkor szívesen megyek végig. Szeretem akkor is, amikor kihalt, a kedves köztéri szobraival, a szökőkutakkal, és a csodálatos hangulatot árasztó régi épületeivel. Amikor viszont tele van élettel, mint például most, a Rippl-Rónai fesztivál idején, akkor pedig egyenesen elvarázsol a hangulata.
Egy kaposvári trafikos lány meggyilkolása óriási politikai hullámokat kavart még Brüsszelben és Strasbourgban, az Európai Parlamentben is. Orbán Viktor miniszterelnök első reakciója a gyilkosság után az volt, hogy „napirenden kell tartani a halálbüntetés kérdését”. Hogy pontosan értsük, ez a kijelentés nem a halálbüntetés bevezetésére tett kezdeményezés, hanem javaslat egy vitára. És valóban, ebből hatalmas vita európai keletkezett. Az persze hasznos, ha Európa hangosan gondolkodik, vitatkozik, hiszen az értékek így szoktak kitisztulni a vitatkozók fejében.
E vitához magam néhány érvvel és ellenérvvel szeretnék hozzájárulni.
Az Európai Parlamentnek úgy tűnik, hogy nincs jobb dolga, mint Magyarországgal foglalkozni. Ezzel nem is lenne baj, ha országunk révén valami értelmes vita kerekedne arrafelé. Például a bevándorlás ügyéről. Nem ez történt. A Parlament múlt kedden siralmas bizonyítványt állított ki magáról, és sajnos nem először. Újra eluralták a termet a holland–osztrák–spanyol zöld-liberálisok, akik értelmetlen és felkészületlen hozzászólásaikkal gyakorlatilag komolytalanná tették a vitanapot.
Amikor meglátja az ember szólásra emelkedni a holland liberálisok ferdeképű vezérét, Guy Verhofstadtot vagy az osztrák zöld hölgyet, Ulrike Lunaceket, máris tudja, hogy miért fogy az EU parlamenti választásain a szavazók száma. Vagy miért nyert Lengyelországban is az EU-szkeptikus elnök. De a németek sem kivételek.
Gazdagodj meg velem, légy a leggazdagabb örökre, keress milliókat, és sorolhatnám. Ilyen, és ehhez hasonló feliratokkal várják a pénzre éhező embereket azok a cégek, amelyek tudják, hogy sokan még nem ismerték fel, mi az, ami valóban sikerre vezet. Ezért átveszik ezt a feladatot. Vagy legalábbis úgy tesznek, az elkápráztatás érdekében! Mert nincs egyetlen cégtulajdonos, vagy multi level marketinges, de még egy jó ötlet sem, ami sikert sikerre halmozhat pont Neked. Aki ezt állítja, az hazudik. Csak és kizárólag egy dolog vihet Téged előre, oda ahová szeretnél érkezni. Egy módon lehetsz nagyon gazdag! A leggazdagabb! Ha TE benne vagy.
Ömlik az arany, elvégre május van. Az idén összegyűjtöm, aztán beváltom. Jó gondolat, de a világ láthatóan nem vevő a néha a lehetőségeken és a beláthatón túlburjánzó ötleteimre, sebaj.
Körülnézek az interneten, mi is lehetne a mai téma. Nagydíjas lett Nemes László filmje Cannes-ban. Lehet, egyszer én is megnézem a Saul fiát. Persze nem a moziban, ott utoljára akkor jártam, amikor a most elhunyt John Nash éltéről szóló filmet vetítették. Az volt az utolsó moziélményem, előtte sem gyakran jártam, utolsó élménynek jó volt. A film, mint olyan, alapvetően nem az én műfajom, egy óra után általában elunom, kevés az olyan film, amiben megvan az a spiritusz, amiért én végignézem, de ez legyen az én bajom.
Mint ahogyan az is az én bajom, hogy a díjnyertes filmről elsőre azt gondoltam, megint a holokauszt. Aztán olvastam róla egy rövid ismertetőt, és lehet, egyszer, ha otthonról is nézhető lesz, ez lesz az első holokausztfilm, amit végignézek.
Mindig tartozni szeretnénk valahova, valakik közé. Szeretnénk párt, családod, barátokat, közösségeket és minket szerető hazát is. Nem akarunk csak úgy lenni, csak úgy lenni és elmúlni. Akarunk, és akarjuk, hogy elfogadjanak, befogadjanak. Néha olyat is megteszünk ennek érdekében, mi egyébként nem is jellemez minket. Értékelnünk kell magunkat, a hovatartozásunk, mérleget kell vonnunk, hogy mit tettünk és mit tettek értünk.
Az ember megfelelési vágya harcol a személy önértékelésével, nem az egóval, hanem az ember valódi értékével. Azért, hogy valahová tartozzunk, jobban érdekel, mit gondolnak rólunk. Pedig igazából az a fontos, hogy mi magunk mit gondolunk saját magunkról. Az emberek túlnyomó többsége önértékelési zavarral küzd, elveszítette a realitásérzékelését önmagával szemben. Vannak, kik túlbecsülve túlértékelik önmaguk, téveszméket gondolva törtetnek előre nem ismerve se Istent, se Embert.