Gyerekkoromban biztos voltam benne, hogy az emberek is tudnak repülni, mint a madarak. Egy nap óvodába menet a könnyedén tovalibbenő fecskéket elnézve kedvet is kaptam, hogy kipróbáljam. A fecske technikájával persze nem sikerült, hiába futottam neki és csapkodtam hevesen karjaimmal, csak egy picit sikerült elrugaszkodnom a talajtól, de ezt gyors landolás követte, és persze a lehorzsolt térdeim…
Trinanon mintegy előre eldöntetett. De a háború végén megköttetett egy tűzszünet. S ekkor jött a nemzetet még súlyosabb szakadékba taszító ember: Károlyi Mihály. Újratárgyalta a fegyverszünetet, dilettáns módon, jelentős újabb területeket vesztve. A győztesek rajtunk röhögtek, s örültek a nyertes szomszédok.
Károlyi Mihály egész életében a nagy, és annál hiúbb lúzer volt. Hírek szerint Monaco játéktermeiben vesztette el igen nagy vagyona többségét. Aztán kiosztotta az elzálogosított földeket.
Újra kezd politikai életünk központja a polgárság, a polgári Magyarország lenni. Ez a kicsit háttérbe szorult téma kulcskérdése az ország további előrelépésének.
Idézzük is rögtön Orbán Viktor miniszterelnököt: „A polgári berendezkedés (…) lényege, a szíve közepe mégiscsak az, hogy emberközeli, emberléptékű. A polgári berendezkedés azt jelenti, hogy a politika nem odafönt történik (…), hanem bekopog az emberekhez, és az ő gondjaikra keresi a választ. Most, hogy a nagy ügyeket, a válságkezelést és a romeltakarítást befejeztük, egy új szakaszt kell nyitnunk. A 2016-os költségvetés már erről szól. Mindenki léphet egyet előre. Most a hangsúlyt a (…) polgári életminőség megteremtésére kell áthelyeznünk. A polgári kormányzás azt jelenti, hogy a munkába igyekvő, bérből és fizetésből élő emberek számára akarjuk otthonosan berendezni az országot. Most az a feladat következik, hogy kényelmesebb (…) életkörülményeket teremtsünk azok számára, akik munkából élnek, és így akarnak egyről a kettőre jutni.”
Ezek a szavak a magyar politikai élet kulcskérdései. Túl vagyunk a „romeltakarításon”, és most jöhet ténylegesen a polgári világ kialakítása. Ez pedig politikailag kevésbé látványos munka lesz.
Fontos, hogy az életet könnyedén vegyük! Mit is értek ez alatt? Sajnos hajlamosak vagyunk arra, hogy valaki vagy valami mást okoljunk a velünk megtörténtekért, sőt sokszor még a pozitív történéseknek is csak a negatív oldalát vesszük észre.
A héten beszédet mondott a miniszterelnök. Erről fogok ma írni. Mivel nem szeretnék elfogult lenni, ezért a beszédet se meg nem hallgattam, se az írott változatát el nem olvastam, sőt semmilyen a beszéddel kapcsolatos tudósítást, elemzést nem hallottam, nem olvastam. Így próbálom pártatlanul elemezni és mindenki számára nyilvánvalóvá tenni a beszéd erényeit és gyengéit.
Igen, tele a puttony, pedig nincs is szüret, tele a hócipő, pedig a tél messze jár. Nézem az embereket, java részük hajlott háttal járja útját. Gyűjtögetünk problémákat, aztán pedig nem megoldva őket visszük magunkkal. Mint valami gnóm csiga, batyuzzuk csigaházunkba a minket ért rosszat.
Igen, azt lehetne mondani, hogy a ma emberének nincs sok oka mosolyogni az utcán. Lenne, de mégsem mosolygunk. Elégedetlenek vagyunk mi, magyarok. Magunkkal is? Elégedetlenek lehetünk sok dolog miatt, de kell örülni is, még ha csak apróság jut is osztályrészül.
Mostanában ha a Magyar Közlönybe belelapozunk, azt látjuk, hogy újabb és újabb olyan emlékévek születnek, amelyek valamilyen sajnálatos múltbéli eseménnyel foglalkoznak és amelyekre mellesleg sok milliárdot költünk, annak ellenére, hogy már most is túlzottan a múltunk miatt sírunk szinte valamennyi ünnepségünkön. A magyar emberekbe egyszerűen belekódolják, belenevelik, hogy a múltban kell élni, azt kell siratni, és nem lehet elengedni a rossz dolgokat.
Kaposvár főutcáján mindenkor szívesen megyek végig. Szeretem akkor is, amikor kihalt, a kedves köztéri szobraival, a szökőkutakkal, és a csodálatos hangulatot árasztó régi épületeivel. Amikor viszont tele van élettel, mint például most, a Rippl-Rónai fesztivál idején, akkor pedig egyenesen elvarázsol a hangulata.
Egy kaposvári trafikos lány meggyilkolása óriási politikai hullámokat kavart még Brüsszelben és Strasbourgban, az Európai Parlamentben is. Orbán Viktor miniszterelnök első reakciója a gyilkosság után az volt, hogy „napirenden kell tartani a halálbüntetés kérdését”. Hogy pontosan értsük, ez a kijelentés nem a halálbüntetés bevezetésére tett kezdeményezés, hanem javaslat egy vitára. És valóban, ebből hatalmas vita európai keletkezett. Az persze hasznos, ha Európa hangosan gondolkodik, vitatkozik, hiszen az értékek így szoktak kitisztulni a vitatkozók fejében.
E vitához magam néhány érvvel és ellenérvvel szeretnék hozzájárulni.
Az Európai Parlamentnek úgy tűnik, hogy nincs jobb dolga, mint Magyarországgal foglalkozni. Ezzel nem is lenne baj, ha országunk révén valami értelmes vita kerekedne arrafelé. Például a bevándorlás ügyéről. Nem ez történt. A Parlament múlt kedden siralmas bizonyítványt állított ki magáról, és sajnos nem először. Újra eluralták a termet a holland–osztrák–spanyol zöld-liberálisok, akik értelmetlen és felkészületlen hozzászólásaikkal gyakorlatilag komolytalanná tették a vitanapot.
Amikor meglátja az ember szólásra emelkedni a holland liberálisok ferdeképű vezérét, Guy Verhofstadtot vagy az osztrák zöld hölgyet, Ulrike Lunaceket, máris tudja, hogy miért fogy az EU parlamenti választásain a szavazók száma. Vagy miért nyert Lengyelországban is az EU-szkeptikus elnök. De a németek sem kivételek.