Tele a puttony
Igen, tele a puttony, pedig nincs is szüret, tele a hócipő, pedig a tél messze jár. Nézem az embereket, java részük hajlott háttal járja útját. Gyűjtögetünk problémákat, aztán pedig nem megoldva őket visszük magunkkal. Mint valami gnóm csiga, batyuzzuk csigaházunkba a minket ért rosszat.
Igen, azt lehetne mondani, hogy a ma emberének nincs sok oka mosolyogni az utcán. Lenne, de mégsem mosolygunk. Elégedetlenek vagyunk mi, magyarok. Magunkkal is? Elégedetlenek lehetünk sok dolog miatt, de kell örülni is, még ha csak apróság jut is osztályrészül.
A gondok nem tűnnek el, de igen, le kell tenni őket, ott kell hagyni kicsit. Meg fognak várni minket. A legrosszabb az, hogy mi, magyarok megtanultuk azt is, amit nem kellett volna. Azt, hogy otthoni gondjainkat visszük magunkkal a munkahelyünkre, a munkahely problémáit pedig haza. Ez pedig az igazán veszett fejsze nyele, mert az otthon gondjai sosem oldódhatnak meg a munkahelyen.
Csak annyit érünk el vele, hogy nem figyelünk oda a munkánkra, hibázni fogunk, emiatt ott is gondjaink lehetnek. Amit persze azzal tetézhetünk, hogy a munkahely gondját hazavisszük, és az otthont hibáztatjuk a munkahelyi gondunkért. Miért? Egy társ felelősségre vonása megoldja?
Dehogy.
Néha az az érzésem, hogy vezetőt keresnek az emberek a saját életük dzsungelében, de hogyan lehetne ott más a vezető? Az a dzsungel valójában mi vagyun
Ha pedig a munkánk gondjait hurcoljuk haza folyamatosan, akkor hogyan is lehetne családi életünk? Ez is egyfajta körforgássá válik, aztán az a bizonyos puttony csak telik vele, egyre nehezebbé válik. Egyre türelmetlenebbé és kiszámíthatatlanabbá téve az amúgy is fáradt embert.
Természetesen ezután megjelennek a hozadékai is ennek a körforgásnak. A nehéz teher nyomni fog minket, saját magunkat stresszelve bántjuk meg azokat, akik az életüket osztják meg velünk, és persze saját magunknak cipészkedünk össze hócipőt nyárra is a munkahelyen.
Bár személy szerint utálom a statisztikákat, de a ma magyarja kiégett munkaerő, elégedetlen, túlhajszolt, okolva a rendszert, pártot, gyakorlatilag bármit, csak épp saját magát hagyja ki a sorból. Tegye a szívére a kezét bárki, és mondja ki hangosan, hogy én nem viszek haza munkát, és otthonom történéseit nem viszem a munkahelyemre. Elég kevés az, aki ezt valóban meg tudja állni, aztán egyben ez is megoldatlan problémaként kerül majd a puttonyba.
Néha az az érzésem, hogy vezetőt keresnek az emberek a saját életük dzsungelében, de hogyan lehetne ott más a vezető? Az a dzsungel valójában mi vagyunk, minden gondunk javarészt a mi folyondárunk, minden minden centimétere a mi félelmünk, lustaságunk és nemtörődömségünk.
Mindenkinek van gondja, és mindenkinek a sajátja a legnehezebb, de ettől még a gond és probléma magunkkal hurcolása megoldást biztos nem fog jelenteni. Elfelejtettünk gondolkodni, csak agyalunk mindenhol és mindenről. Erre megy el minden erőnk, szinten tartva magunkban a problémákat. Ha néha kikapcsolunk egy kicsit, pihentetjük és máskor és máshogy újra megnézzük, mit lehetne tenni, talán még megoldást is találnánk.
A hócipőt hagyjuk meg télire, a puttonyt pedig majd ősszel vegyük elő. Egyenesedjünk fel akkor is, ha terhek vannak vállainkon, így talán messzebb tudunk látni, mint a cipőnk orra.