Értéked egyenlő önértékeléseddel
Mindig tartozni szeretnénk valahova, valakik közé. Szeretnénk párt, családod, barátokat, közösségeket és minket szerető hazát is. Nem akarunk csak úgy lenni, csak úgy lenni és elmúlni. Akarunk, és akarjuk, hogy elfogadjanak, befogadjanak. Néha olyat is megteszünk ennek érdekében, mi egyébként nem is jellemez minket. Értékelnünk kell magunkat, a hovatartozásunk, mérleget kell vonnunk, hogy mit tettünk és mit tettek értünk.
Az ember megfelelési vágya harcol a személy önértékelésével, nem az egóval, hanem az ember valódi értékével. Azért, hogy valahová tartozzunk, jobban érdekel, mit gondolnak rólunk. Pedig igazából az a fontos, hogy mi magunk mit gondolunk saját magunkról. Az emberek túlnyomó többsége önértékelési zavarral küzd, elveszítette a realitásérzékelését önmagával szemben. Vannak, kik túlbecsülve túlértékelik önmaguk, téveszméket gondolva törtetnek előre nem ismerve se Istent, se Embert.
Vannak, akik alulértékelik maguk, és megelégszenek azzal, mit más hagy, vagy adott nekik. Aztán vannak azok is, kik mindkettőt tudják mutatni. Az igazság az, hogy bármelyik csoport tagja képes arra, hogy önmagát valós időben, valósan ítélje meg. Képes arra, hogy belül kihúzza magát, még akkor is, ha azt mutatja, nincs megelégedve.
Valahogy úgy képzelem én el, hogy van egy feladat, mindenkinek. Az igazi élet feszített víztükrét kell megtalálni, és vízre szállni. A vízre az akarat és a kitartás segít rátalálni, aztán kéne egy csónak is. Mit eszközként kell használnunk. Ha mások kitaposott gondolatai mentén haladunk, akkor konfekciógondolkozásúként csónakot vásárolunk, de ha saját gondolatból építkezünk, akkor egyedi csónakot alkotunk saját két kezünkkel.
Minden csoport a benne magukat értékelő egyénektől lesz értékes közösség, minek megint csak ettől lesz értéke.
Idáig elég sokan jutnak el, aztán a csónakban ülve várják a csodát. Vitorla nélkül a hátszelet, áramlat nélkül a sodrást. Csak kevesen veszik észre, hogy a csónakjukban ott az evező, mire meredten néznek aztán. Ki fog evezni? Nekem kell? Bírni fogom? Tudok evezni? Mások hogy eveznek? Az az evező nem más, mint a mi önértékelésünk, a képességünk, a hitünk abban, hogy meg tudjuk csinálni. Enélkül hiába van ott a víz, a csónak, a bátorító napsütés, mert a csónak még a parton maradt.
Sokan még attól is félnek, hogy a vízbe tolják a csónakjuk, csak egy életen át ülnek benne. A parton merengenek azon, mi lett volna, ha elindulok, ha vízre szállok... Félnek, hogy jön majd a vihar, de a parton lévő hajóra is úgyanúgy lecsap a vihar, mint arra, ami kint van a vízen. Így akár el is lehetne indulni. Nem?
A világ egyik legegyszerűbb képlete ez, az értékünk valóban egyenlő önértékelésünkkel. Ha mi magunk számára értéket képviselünk, akkor ugyezt várhatjuk el mindenki mástól, sőt, ugyanezt is adhatjuk mindenki másnak. Csak végre meg kéne érteni, hogy az életben való küzdésben valójában nincs se urad, se szolgád, csak te vagy és az élet. Ti ketten vagytok, hisz ez elsősorban az egyénről szól, de ugye mindig a legkisebb dologból tud felépülni a legnagyobb is.
Minden csoport a benne magukat értékelő egyénektől lesz értékes közösség, minek megint csak ettől lesz értéke. Csak nem porszemként kell magunkra nézni, hanem egy atomként, mi kiegyensúlyozottságával maga köré vonza a többit, mert tudja, mi az értéke...
